Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-03-30 / 13. szám

ISKOLÁINK. Az Egyetemes tanügyi bizottság (E. T. B.) a nrnlt héten tartotta ez évi ülését egy hónappal a konvent összejövetele előtt, hogy jegyzőkönyve még kellő időben jusson a konventi tagok kezéhez. Igazán jó és nagy munkát végzett ez a bizottság. Tárgysorozata 77 pontból állott. Egyházi törvényünk értelmében a konvent a legfőbb tanügyi hatóság és ez a nagy egyetemes ügyünk jól, nagy lelkiismeretességgel előkészítve kerül asztalára. A két napi tárgyalás folyama alatt ez évben is újból elvonult előttünk az előadók jelentései alapján a magyar kálvinista egyház erősségének és nagy kultúrmunkájának képe. Gondoltunk a múltra, önkéntelenül is eszünkbe jutott, hogy akkor is, a mikor még nem voltak bizottságok, előadók és más, manapság a modern viszonyok között szükséges bürokratikus intézmények, a mi őseink, nagy férfiaink és asszonyaink és az egész egyház meleg szeretettel ölelték magukhoz az iskolát, gondoskodtak hűséges dajkáló szeretettel a „kicsinyded diákokról", a haza és egyház jövendő nemzedékéről. Az érdeklődés és figyelmes szeretet még ma is élénken él egyházunk körében az iskolák iránt. Ezen a téren nincs, különösen az újabb időben, számbavehető visszaesés egy ponton sem. Volt idő, midőn sok helyen az egyházközségek talán szegénységük miatt, szinte nagy könnyedséggel és nem egyszer jóhiszemű könynyelműséggel lerázták magukról az iskolafenntartás terheit, népiskoláikat a községnek és államnak adták át. Ujabb időben ez mind szórványosabban történik. Egyházunknak ragaszkodnia is kell iskoláihoz. És ha valaki azt vetné szemünkre, hogy íme, a mi iskoláink fenntartásához immár az állam ennyi meg enyi perczenttel járul hozzá, nekünk nincs okunk pirulni e miatt. A mi iskolapolitikánk eleitől kezdve egyszersmind nemzeti iskolapolitika is volt. Mi nem akarunk semmiféle érdemet „kisajátítani" és sokszor igazán megütközve olvassuk az obligát „hazafias" jelzőt olyanoknak neve előtt, a kiknél a hazafiságot nem érdemnek, hanem kötelességnek kell tekinteni. De nem szólva másokról és elismeréssel adózva minden nagy, szent nemzeti munkának, most ez alkalomból kifolyólag mindén frázis nélkül és minden dicsekvéstől távol mondhatjuk, hogy azok az iskolák, a melyeknek ügyeiről tárgyaltunk, minden porczikájukban igazi magyar nemzeti iskolák és ezeknek minden munkása, kezdve a főiskolai tanároktól el egészen a legkisebb falusi iskola nagy nehézségekkel, szegénységgel, anyagi gondokkal küzködő tanítójáig, a magyar nemzet munkása, napszámosa. Önkéntelenül feltárul előttünk a 30 év előtti idő. Emlékezetünkben jubileumot ülünk. Középiskolai alaptörvényünk (1883. XXX. törvényczik) megalkotásának 30 éves jubileumát. Ott voltunk, midőn tárgyalták és hallottuk az aggódok felszólalásait, a kik az államsegélyben a trójai fa-ló közeledtét látták autonómiánk bástyái felé. Sokan még ma is hangoztatják: másként kellett volna megcsinálni, akkor ütötték az első sebet a mi önkormányzati jogunkon ; az a törvény hozott bennünket először abba a kényszerhelyzetbe, hogy szegénységünk miatt el kellett tűrnünk a réstörés bontogató munkáját azokon a falakon, a melyek két és fél évtizeddel előbb ébredő szabadságunk erőssége gyanánt szolgáltak. A mi autonómiánk igazi magyar nemzeties intézmény. Kár minden kövéért, a mely lezuhan. Ott született az első nagy nemzeti újraéledés és ellenállás tüzében és nem akar sem most, sem a jövőben más lenni, mint egy darabja, részlete e nemzet életének és kifejezője vitalitásának és erőssége az igazi demokrácziának. Eszünkbe jut ez alkalommal azon nemes intencziójú férfiak küzdelme, a kik „vérig ellenállottak" és igyekeztek iskoláik számára új segélyforrásokat nyitni. De haj ! mindhiába, a Lakyak, Gellériek áldozatkészsége sem elégséges már a modern igények kielégítésére és ma már csak Nagyenyed áll egyedül, mint utolsó erősség; elesett Debreczen és Sárospatak büszke vára is. Iskoláink egynek kivételével államsegélyesek. Önmagukban megélni nem tudnak. Lejtőn vagyunk ? Hiába, a kényszerűség szorongat bennünket. „Á"-t mondtunk, illetve kellett mondanunk s nem lehet másként: jön utána a többi. Jött a nagy „igen" is, a mely a debreczeni főiskola elvesztésével jár. Főiskoláink ? Ezekre nézve nincs „alaptörvény". De e nélkül is hova lennénk az állam közvetlen vagy közvetett segítsége nélkül? Öt theológiánk és négy jogakadémiánk is mit csinálna, hogyan fejlődhetnék? A mi „tanulmányi alapjaink" ugyan szegények és azok is a végsőkig kimerítve. És nemzeti érdek, hogy a mi magyar kálvinista egyházunk versenyképes legyen minden téren a nemzetépítés legfontosabb munkájában: a jövő generáczió nevelésében és tanításában. Sajnos, hogy mindig egy kalap alá vettek bennünket azokkal, a kik autonómiát, államsegélyt, .dús javadalmazású egyházi állásokat minden perczben készek nemzetromboló czélokra használni. A mit nekünk a magyar állam adott, az mindig, hogy úgy mondjuk, jó befektetés volt nemzeti és kultúrális szempontból. A gyertyatartó, a mit kapunk, annak a világosságnak hordozója, a mely onnan felülről állíttatott be ennek a nemzetnek életébe — meleget, fényt árasztott a múltban, azt akar adni a jövőben is. Mindenki, a ki szereti az igaz világosságot és örvend a nemzetépítő igazi energiák növekedésének, kell, hogy örüljön a magyar kálvinista iskolák erősbödésének, gyarapodásának. Örül és megáld ebben minden nemes munkát Az is, a ki jár az ő gyülekezetében, magyar egyházában, a mely ama hét csillagoknak egyike! (Jel. II.) P. KRÓNIKA. Zsúfolt templomok. Nagy ünnepeken többnyire mindenütt, itt Budapesten is zsúfolásig telve vannak a templomok. A Kálvintéri templomban is nagypéuteken és húsvét első napján