Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-03-23 / 12. szám

Hogy a princetoni szeminárium mennyiben tekinthető általában az amerikai theológiai iskolák típusának (a mi tudniillik diákéletét illeti), azt nehéz megmondani szélesebbkörű utánjárás nélkül. Annyit nyugodt lélekkel elmondhatok, hogy az alábbiakban kidomborítandó lényeges vonások általános voltában kételkedni nem látok semmi okot. Már niult levelemben említettem, hogy ennek az intézetnek hiánya az, hogy nincs közös étkezője. E tekintetben eltér sok más amerikai intézet életétől de, azt hiszem, viszont annál szabadabb teret ad a diákélet sajátos vonásainak a kifejlődésére. Hogy ugyanis ellátásukról gondoskodjanak, a diákok ügyes megoldást találtak : asztaltársaságokká, „eating club "-okká tömörültek. Vannak egyesek, a kik privát „boarding house"-okba járnak étkezni, de a diákság nagy zöme az öt klub (Adelphian, Kálvin, Benham, Canterbury, Friars) valamelyikébe tartozik. Ez asztaltársaságok természetesen teljesen autonóm egyesületi szervezetek. Tagjaikat úgy toborozzák, hogy az újonnan érkezett diákot meghívja egy-két napi kosztozásra ez a klub is, az is. S a melyikben azt hiszi, hogy a magának legjobban megfelelő „bunch of fellows" (pajtáskompánia) van, abban megtelepszik. Rövid idő múlva aztán ünnepélyesen taggá avatják. Nyilvánvalók ennek a rendszernek az előnyei és hátrányai is. Sokkal közelebbi ismeretségek, bensőbb barátságok szövődnek így a klubok körén belül, mintha egy nagy közös étkező asztalai körül találkoznék a diákság. De másfelől aztán a barátság kötelei jobbadán csak annak a 20—30 embernek a szűk körében fonódnak, a kik egy klub tagjai. Sőt az ifjúsági választásoknál nem egyszer pártokként vonulnak fel a klubok. Ez utóbbi vonásnak nem mindig személyes okai vannak. Minden klubnak van bizonyos hagyományos szelleme, a melyet régi diáknemzedékek ápoltak benne. Az egyik például különösebb hajlandósággal van a szépirodalom iránt. A másik a sport terén vezet. Ismét másik a benső baráti összetartás képviselője. És így tovább. Érthető azután, hogy a tisztújításoknál ezek a tendencziák érvényesülni igyekeznek. De inkább szólok e klubélet olyan vonásairól, melyek a diákélet általánosabb jellemvonásaiból fakadnak. Elsőnek kell említenem az erős gyakorlati szellemet, melynek nemcsak sajátosságaikat, hanem létüket is köszönhetik ezek az asztaltársaságok. Hogy Amerikában praktikus emberek laknak, az nem új dolog. De mégis meglepik az embert azok a részletes tények, melyekben konkrét megnyilatkozását látja ennek a szellemnek. A klubok mindenekelőtt a „business" szempontja alá tartoznak. A czél: lehető legolcsóbban a legjobb ellátáshoz jutni. Kibérelnek egy házat (persze olyan kis emeletes deszkaházat, a mely az amerikai kisebb városoknak olyan jellegzetes képet ad), berendeznek abban a klub czéljaira társalgót és ebédlőt, az emeleti lakást pedig odaadják egy családnak, melynek asszonya elvállalja a főzést. Aztán választanak a tagok közül „managert", a ki beszedi a kosztdíjakat, intézi a bevásárlásokat, kereskedelmi levelezést stb. — és ennek fejében ingyen kapja az ellátást. A ki azt hinné, hogy a kiszolgálást cseléd végzi, nagyon félreértené a klub szellemét. Erre a tisztségre is egy vagy két tagot választanak meg, a kik szolgálataik fejében szintén ingyen részesülnek az eledelben. Az újonnan érkező európai diákból eleinte kiüt a belerögződött betegség és hajlandó úrnak érezni magát a „pinczér"-rel szemben. De csakhamar kijózanodik, a mikor meglátja, hogy az a fehér pinczérruhában körülötte sürgölődő kolléga talán a legigazabb közbecsülésben álló tagtárs a klubban. És miért ne volna az, mikor a többiek tudják, hogy azért vállalta el ezt a közhasznú tisztséget, hogy távollakó özvegy édesanyját felmentse a kosztpénz megküldése alól? Semmiféle tisztességes és tanulmányaikkal összeférő munkától nem írtóznak ezek a diákok, hogy kiegészítsék az intézettől nyert pénzsegélyt. Van közöttük egy nagy szabóczég ügynöke, a ki a tanárok hirdetményei mellé kiakasztja plakátját a fekete táblára. Van életbiztosító ügynök, a ki sorra kopogtatja a lakószobákat és jaj annak, a kit otthon talál. A mosóintézetek konkurráló ágensei meg egymás elől csípik el a kuncsaftot. Satöbbi. Nem szabad azonban említés nélkül hagynom a szövetkezeti alapon működő „book room"-ot. Egy nagy new-yorki könyvkereskedő czég fiókja gyanánt működik két diák vezetése alatt az egyik internátusi épületben. Jó antiquárius-készletét (theológiai művekből) egyenesen ideküldi a főczég s az új könyveket is leszállított áron kapja itt a diákság. Természetesen itt látja el papírüzleti szükségleteit is. A két „manager" pedig, a mint az amerikai mondja: „pénzét csinálja belőle". Ifj• Vidor János. A MI ÜGYÜNK. A kálvinista Lélek. Hogy „az emberi lélek szomjúhozza az élő Istent!" (42. zsolt. 3. vers) és hogy a kálvinistákban, bárhol élnek s bármilyen egyszerű sorsban is vannak, egyetemes kálvinista lélek uralkodik, azt bizonyítják azok a levelek, a miket a Kálvin-Szövetség kap napról-napra a magyar nép egyszerű gondolkozású, de egyenes lelkű fiaitól. Egy ózdi fiatalember például így ír: „Husz éves protestáns fiatalember vagyok. Az élet mostohasága oly viszonyok közé sodort, a melyek igen korán megízleltették velem a szenvedések egész halmazát és egyedül csak keresztyén hitem volt az, a mely megtanított a megpróbáltatások türelmes elviselésére. A Kálvin-Szövetség kitűzött czélját oly szépnek, nemesnek tartom, hogy daczára annak, hogy lutheránus vagyok, mégis ellenállhatlan vágyat érzek, hogy a Kálvin-Szövetségbe belépjek és a szövetség munkálkodásához szerény tehetségem szerint én is hozzájárulhassak". Egy tiszaroffi földmíves testvérünk ekképen fejezi