Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-03-23 / 12. szám

Az ünnepély egyike volt azoknak, a melyet soha­sem felejtünk el! A nagyszámú közönség soraiban ott volt a Magyar Földrajzi Társaság küldöttsége Havas Rezső kir. tanácsos alelnök vezetésével, Szilassy Aladár gondnok, György Endre, a presbiterek nagy számmal, az egyesületek képviselői s a társadalom kiválóságai mellett a gyülekezet egyszerű emberei zsúfolásig töltve meg a templomot. A nagyság emlékén fellelkesedve, reméljük; hogy a kiilmissziónak új barátokat szerezhettünk! (phz.) SZOCZIÁLIS ÜGYEK. A halál pompája. A nagyhét hangulata hozza magával, hogy a túl­hajtott halottkultuszról megemlékezzünk. Irtunk már egy­szer a halottak napján való fölös pazarlásunkról. De a temetések koszorúpazarlása is épen úgy jellemzi a felü­letes keresztyénséget, mint a pogánykultusz maradványát képező gyertyagyújtogatás. Náday Pál, iparművészeti tanár, a közelmúlt hetekben az Iparművészeti Múzeum­ban a „halál pompájáról" tartott előadása egyenesen felhiv arra, hogy tiltakozzunk a halottkultusz ellen. Az, hogy a művészet méq a ravatalozásban is művészetet akar érvényesíteni, egy okkal több arra, hogy mi protestánsok pedig agitáljunk a temetések puritánizmusa mellett. Náday dr. egyébként iparművészeti történet szem­pontjából érdekes előadásának főeszméi ezek voltak: „A temetés régente hangszerek zenéje mellett történt, míg a keresztyénség később a különböző hangszereket haran­gokkal helyettesítette. A míg régente hivatásos siratok feltűnő öltözetekben csengetyűszóval hívták az embereket a temetésre, később a siratok rendje nagyon elhatalma­sodva, a kegyeletnek lett rablójává s csak sokféle kísérlet után, a franczia forradalom tudta száműzni a megfizetett kegyelet kufárait. A régieknél a koporsó mindig egyszerű volt, fából készült feketére fényezve, de a ravatalozás körül nagy művészetet fejtettek ki. A koporsót lepellel borították le, a mely ifjúnál zöld, leánynál fehér volt. Bethlen Gábor vörös ruhában és vörös lepel alatt ren­delte el temetését, de ez akaratát nem teljesítették. A gyász színe csak a keresztyén világban lett ; fekete­tévé, míg a sémi népeknél fehér maradt, Ázsiában pedig sárga, mint a vértelenség és a hervadás színei. Napjaink­ban ízléstelen czafranggal, mennyezettel, rojttal és pléh­verettel borítják el a temetés nagyiparosai a ravatalt s míg régente a ravatal volt a drámai középpont, ma a gyászkocsit tömik tele régi korok érthetetlen sallangjai­val. Hivatkozva Andrássy Dénesné krasznahorkai teme­tésére, az előadó azt fejtegeti, hogy erős művészi egyéni­ségekre vár a feladat, hogy a temetés körül művészetet juttasanak ismét érvényre és száműzzék a mai meg­döbbentő ízléstelenséget." Náday dr.-nak sokban igaza van, különösen a mi a czifra kocsikat, meg egyéb ízléstelenségeket illeti és azt, hogy a Pompes Funébres-vállalatok bizonyos köz­napiságot hoztak be a családok legszomorúbb napjaiba, élősködvén rajtuk és árat szabva mindennak, osztályokba sorozva még a halottakat is. Hát mi protestánsok igazán nem kérünk sem az ízléstelen, sem az ízléses pará­déból és díszből. Nekünk a halottkultuszban is puritá­nizmust kell teremteni. íme a zsidók mily ügyesen tud­ják a halálesetet is kulturális és jótékonysági czélok szolgálatába állítani, a mellett, hogy temetésük végtelen egyszerű. Az izraelita közművelődési egylet ezreket szed be táviratmegváltás fejében s mindenki igyekszik a hozzá legközelebb álló jótékonysági intézetet támogatni koszorú­megváltás czímén; a temetkezési egyleteknek egy fillér­jébe sem kerül az elhunytak temetése, mert csekély járu­lékot szednek be a többi tagoktól minden esetben s ezért prosperálnak aztán egyleteik ; egyszerű fakoporsót használnak, temetési kocsijuk külseje is egyszerű zárt és fekete . . . mi pedig itt is parádézni akarunk és csillogni, nem a halott, de a publikum kedvéért. Pedig a mi hi­tünk szerint az Isten nem a holtak, de az élők Istene s így hinnünk kell, hogy elhunyt szeretteink lelke az örökdicsőség hónába jutván, a porrészeknek nincs többé szüksége semmiféle világi dologra. Miféle pogány czifrál­kodás hát a temetések parádéja s a halál pompája ?! Krisztus Urunk egyszerű gyolcsba takarva tétetett a Jeruzsálemben szokásos sziklasírba. Ha komoly keresztyének és igaz protestánsok aka­runk lenni, le kell tennünk a halál pompájáról, a mi feleslegesen apasztja a családi és nemzeti vagyont. Nem azt mondjuk, hogy a család, szívének érzéseit követve, ne áldozzon virágot, de a koszorúk tömegében való túl­hajtás oly fényűzés, a mi nálunk, a hol az evangéliumi egyesületek csak nehezen haladnak előre s a hol az ingatlan vagyon háromnegyed részben be van táblázva, nem engedhető meg. Nekünk is meg kell gondolnunk, nem volna-e helyesebb a könnyen megírható P. C. kár­tyák helyett és a sokbakerülő táviratok helyett jótékony -czélú táviratmegváltási * lapokon fejezni ki részvétünket s elhunyt barátunk, vagy nem a legközelebbi rokonságunk­hoz tartozó elköltözött emlékére koszorúmegváltás czímén hoznunk áldozatot valamely szép czélra. De ideje volna, hogy kivált tehetősebb egyházaink maguk gondoskod­janak temetkezési intézetről, a melynek hasznát a szegé­nyek, betegek és elhagyottak felsegítésére lehetne fordí­tani és az élőket támogatni. Á mellett törekedjünk egy­szerűségre a gyász napjaiban is. Nem kegyeletlen dolog ez! Értsük meg az evangéliumot s kövessük ennek nagy szocziális igazságait ebben a kérdésben is s a hival­kodás helyett járjon elől a protestantizmus minden vona­lon az egyszerűségben, mert így lehet igazán a nagyhét reánk nézve is igaz és épületes, hogy aztán a húsvéti feltámadásnak igazán hihessünk s hittel és szívből örven­dezhessünk Kálvinista. KÜLFÖLD. Amerikai levél. Princeton, N. J. 1913. február 25. Nagy tiszteletű Szerkesztő Űr! Ez alkalommal a princetoni szeminárium diákéleté­ről szeretnék egvet-mást írni. Talán kívánatosabbnak látszanék, hogy ne a közvetlen környezetem apró rész­leteit ismertessem a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap olvasói előtt, hanem az amerikai egyházi élet nagy tényeiről és kérdéseiről szóljak inkább. Természetesen szándékom azokról is beszámolni, a mennyire módom­ban áll. Addig pedig azt hiszem, nem végzek hiábavaló munkát, ha egy ilyen papnevelő intézet életébe nyújtok betekintést. Hiszen itt van a rejtett forrása sok minden­nek, a mi a nagy egyházi élet felszínén megjelenik. * Ilyet ad ki a Kálvin-Szövetség darabonkint 20 fillérért.

Next

/
Thumbnails
Contents