Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-01-12 / 2. szám

ellenségre tekintve, nagy félelem fogja el szívünket, holott bátorság és a győzelem bizonyos reménysége felett érzett öröm lakozna bennünk, ha nyitott szemmel, erős hittel járnánk ! Balatoni István. Internátusok. Ez is egy nagy belmissziói, vagy ha úgy tetszik, szocziális ügy. Szorosan összefügg az ifjúság, a jövő nemzedék nevelésének, lelki gondozásának kérdésével. A mai szocziális viszonyok szinte égetővé tették e fontos intézmény dolgát. Van már ugyan családi pótlék (már ott a hol!), de e mellett is szerencsés kivételt képeznek azok a szülők, a kiknek lelkére nem nehezednek a sötét gond árnyaként a gyermekek taníttatásával, neveltetésével együttjáró nagy, anyagi és erkölcsi okokból folyó aggodalmak. És a nélkül, hogy speczializálni akarnék, mégis mindjárt eliiljáróban reámutatok arra a közismert tényre, hogy épen a lelkészeknek és tanítóknak, egyházunk hivatalos szerveinek családi életére nehezedik reá ez a gond a legnagyobb mértékben. Hiszen ezeknek kilenczven százaléka éli le a földi életet olyan helyeken, a hol magasabb iskolák nincsenek és így legfőképen az ő hajlékaikba költözik be a „qnid tunc" többszörösen megismétlődő aggasztó kérdése, i Jóelőre megjegyzem, hogy nem képezheti vita • tárgyát, miszerint az intelligens, művelt, vallásos, tiszta • életű család körében van legjobb helye a fejlődő ifjúi I életnek. Szerencsések azok, a kik ilyen környezetben I élhetik le az emberi élet legszebb és az egészre nézve ' legnagyobb fontosságú részletét. Ennek melege, jótékony hatása semmiféle más, még oly mintaszerű intézménnyel semmiképen sem pótolható. Édes szüleink, tanítóink, tanáraink mellett bizonyára azoknak tartozunk legnagyobb hálával, a kik bennünket annak idején szeretettel felvettek és melengettek, testünkre, lelkünkre szülői gondoskodással felügyeltei!. De hát az ilyen családoknál való elhelyezés mindinkább nagyobb nehézségbe ütközik. A városi lakások drágasága, a cselédmizéria és más, itt fel nem sorolható okok folytán mindinkább kevesebb lesz a teljes és jó ellátást nyújtó családok száma és miután senkire sem lehet rákényszeríteni, hogy minden anyagi haszon nélkül vesződjék a más gyermekével, mind kevesebb lesz azon gyermektaiiíttató szülők száma, a kik gyermekeiket a legméltányosabban számított díjazás mellett is megbízható magánházakban helyezhetik el. Hiszen itt Budapesten 120—160 koronán alul diákot senki sem vállal, mert hát egy kis zúgszobáért is elkérnek 50—60 kor.-t, No meg aztán itt és gondolom másutt is a „szobaurakkal" a szükséges-anyagiakra vonatkozó érintkezésen kívül a lakásadók a legtöbb esetben semmit sem törődnek. Több napilapban olvastunk már a budapesti diáknyomorról; ennek enyhítését czélozzák a charitativ intézmények, a többek között a Bethlen Gábor-kör is, a mely néhány szegény diáknak, a mi itt nagy dolog, ingyen szállást, a menzában és egyes vendéglőkben ingyen asztalt vagy kisebb-nagyobb pénzösszeget ad. De mindez csak egy cseppnyi a sok baj gyógyítgatására. De reámutatok különösen arra, hogy a dunamelléki egyházkerület szép modern internátusában most már nemcsak az összes theológusoknak, a kik igénybe óhajtják venni, hanem ezekenfelül még 35 főiskolai hallgatónak is ad elhelyezést. És minden lokálpatriotizmustól menten mondom, hogy ez a mi internátusunk kell hogy mintául szolgáljon a következőknek is. Mert ha az internátus nem egyéb, mint egy diákkaszárnya, a melyből teljesen hiányzik minden családias jelleg, vonás és melegség, ha az nem egyéb, mint lakást és kosztot adó hely, akkor az ilyenre hajlandó vagyok kimondani a szentencziát, hogy „medicina pejor" ... A mi internátusunk lehetőleg pótolni akarja azt, a mit itt és más nagyvárosokban csak nagyon kiváltságos helyzetben lévő szülők adhatnak meg gyermekeiknek: a családias élet derűjét és melegségét. A felügyelő tanár és családja együtt lakik, étkezik a diákokkal, naponkint érintkezik velük és minden lehető eszközzel rajta van, hogy a kaszárnya-élet ridegsége és rossz kinövései távolmaradjanak az intézet köréből. De igazságtalan volnék, ha nem említeném, hogy van itt budapesti egyházunk körében egy főgimnáziumi internátus is, vagyonosabb szülők gyermekei részére ; ennek a most még szerény keretekben működő, de nagy jövőre hivatott intézménynek élete is a fentjelzett elvek szerint van berendezve. Ilyen berendezésű, magasabb és nem épen csak anyagias czélok szolgálatában álló internátusokra van szükségüknk. Olyanokra, a melyekben igazi evangéliumi református keresztyén családias szellem és élet a domináló. Mert nekünk, a tisztán emberies szempontok és czélok mellett nem lehet figyelmen kívül hagynunk, egyházi életünk szebb jövőjét előkészítő és biztosító nagy specziális érdekeket. Még majdnem teljesen hiányzik nálunk az iskolai életnek ez a részlete. A hol vannak is internátusok, konviktusok, azok inkább csak nemes, emberies feladatot teljesítő segélyező intézmények. Még nincs igazi református, internátusi élet. Legjobb tudásunkat, erőinket kellene belevinni épen most ennek a nagy ügynek fellendítésére és helyes irányban való kiépítésére. A mostani vallás- és közoktatásügyi miniszter, a ki buzgó fia a róm. kath. egyháznak, rendkívüli nagy súlyt helyez az internátusok fejlesztésére. Tudjuk, hogy nem véletlen dolga, hogy a csanádi dúsjavadalmú püspökséget egy aránylag fiatal pap nyerte el a Szent-Imre kollégium létesítése és fejlesztése körüli érdemeinél fogva. Az 1913-iki v. és ko. költségvetési törvényből látom, hogy a nem állami főiskolai internátusok segélyezésére 80,000 kor. t kapott a miniszter, a ki, mint mondja „úgy tanügyi, mint szocziális szempontból nagy súlyt helyez arra, hogy a főiskolai ifjúság megfelelő elhelyezés és felügyelet mellett végezhesse tanulmányait". Hát bizony ez az összeg a 127 milliós budgetben nem