Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-02-23 / 8. szám

Micsoda tényezőkbe nyújtja gyökérszálait a franczia protestánsok hatása, tekintélye, energiája; győzelem vagy nesztelen elsorvadás-e a jövője a soha nem stagnáló életküzdelemben ; e kérdéseket dobta felszínre a vita. E kérdések több-kevesebb sikerrel való megvilágítása e sorok czélja is. A protestántizmus mindig mostoha gyermek volt Francziaországban. Óriási vitális erejének kellett lennie, hogy el nem vérzett századokon át felújított sebeiben. S ha most még is gyengülését vagy fogyását kellene regisztrálnunk, ennek oka kétségtelenül valami benső sorvadás lehetne, mert az újabb csapásra hordereje mérhetetlenül kisebb vérveszteséget tételez fel. Alsace-Lorraine kiszakítása az ország testéből a lutheránusokat elenyésző kisebbséggé zsugorította: számuk ma sem haladja felül a 80,000-et. A másik csapás a szeparáczió, az 1905. deczember 9-én hozott ama törvény, mely az állam és egyház között minden kapcsot hirtelen kézzel elszakított. Magának a szeparáczió tényének, mint elvnek, a legtöbb franczia protestáns barátja volt. A főbaj a reform hirtelen és váratlan gyorsan való megalkotása volt, mely a protestánsokat nagyrészt készületlenül találta. Egy, majdnem két millióra rúgó budgetnek egyik napról a másikra való megszüntetéséről volt szó; úgy, hogy a szeparáczió másnapján 636 lutheránus és reformált egyház közül mindössze 187 állott meg a maga lábán, a többiek az anyagi déroute szélén a folyton deficzittel küzdő központi kasszából éltek. Ez a bizonytalan ós ingadozó helyzet magyarázza azután a lelkészi kar megfogyását. Míg a szeparáczió előestéjén a montaubani és párisi fakultásokon külön az ötvenet meghaladta, jelenleg egyikben és másikban húsz-húsz körül van a hallgatók száma. Körülbelül hatvan egyházban nincs lelkipásztor. A lelkészek azelőtt az államtól függöttek csupán, most az egyháztanács és hiveik nagylelkűsége vagy szeszélye a döntő faktora boldogulásuknak. Valami nagy, rendületlen erős hitre van szükségük munkájuk közben. Csak ez menti meg őket, hogy miközben a tengernyi vétek ellen harczolnak —, az a gyermek ne jusson eszükbe, a ki — csigahéjjal akarta kimerni a — tengert. Mikor roppant feladatukhoz kezdenének, szemben találják magukat az állammal, melynek vallás-ellenes tendencziája nem áll meg annál a pontnál, hogy „istentiszteleti társaságokká" (association cultuelle) zsugorította az egyházakat, de egy negyedszázad óta lehetetlen és gyűlöletes harczot visel minden hagyományos hit ellen", a mint Leroy-Baeulieu a neves tudós írja,1

az ijesztő néptelenedés okait kutatván. S ha még „en bloc" szembe tudna szállani a protestáns sziget az állam és társadalom romboló áram-1 Journal des Débats. 1912. júl. !). Leroy-Beaulieu: Dépopu tation et dénationalisation. latával! De egy nagy százalék nem csatlakozván az „association cultuelle"-hez, erkölcsi és anyagi támogatás nélkül hagyja a lét vagy nem lét — nagy harczát harczoló egyházát. Párisban például 25,000 lutheránus közül mindössze 4000 tömörült „association cultuelle"-é, Montbéliard környékén 35,000 protestáns közül csak 18,000. Itt tehát egy hatalmas missziói munka nyitja meg sorompóit az egyház előtt, a melyet azonban benső bajok is gyöngítenek. Legelőbb is az egész nemzeten végigszántó betegségek : a néptelenedés, az immoralitás éreztetik szomorú hatásukat. A protestáns családok fogynak s velük együtt a hugenotta erények; „a só megízetlenült" hirdetik fennen az új Celsusok. Sőt akad ügyes tollú és jónevű író, a ki theologiai készültséggel, regényben, a groteszk és nevetséges segélyével akar csapást mérni speczialiter a protestántizmusra.1 Tény, hogy a protestántizmus általános vonása a széttagozódás. az erők megosztása nem kerülte ki a francziákat sem. Egyetemes sajátság az, mely azonban az erők szétforgácsolása tekintetéből sajnálatos csupán (mint például Kanadában 1901-ben 150 protestáns felekezetet számláltak meg), másrészt azonban sokszor egyenes okozata a mélyebb, bensőbb, egyénibb hitéletnek, mely az igazságot kereső útjában töri át a dogmatikai korlátokat. A franczia reformátusok széttagozódása nagyjában három irányú volt; az orthodoxok, liberálisok és jarnaci-alc pártja, mely utóbbi a másik kettő között játszott közvetítő szerepet, míg azután legutóbb a liberálisokkal fuzionált reformált egyház néven. Felénél több tartozik az egyházak közül az orthodoxokhoz, kik azonban inkább „evangéliumi reformáltaknak" nevezik magukat, mióta az orthodoxizmus bizonyos szűk látókörűséggel s a tudományos vizsgálódás kizárásával lett szinonim jelentésű a theologiában. Mellettük mindinkább megfogyó számban állanak a disszidensek: a szabad egyház, a methódisták, baptisták. Az üdv hadserege propagandája sem hagyja figyelmen kívül Párist. A liberálisok és orthodoxok között előreláthatólag csak mélyebbedni fog az árok, melyet Krisztus istenségének kérdése húzott. Áthidalni ezelőtt sem tudták. S így a két tábor külön útakon, egymás segítsége nélkül kénytelen megküzdeni „ama nagy harczot" és belenézni a jövőbe, mely sötéten forgatja a hamleti kérdést: Lenni vagy nem lenni? Muraközy Gyula. A MI ÜGYÜNK. Thaly István, a Kálvin-Szövetségnek nemrég elhúnyt alapító és választmányi tagja, Szövetségünk részére 500 koronát hagyományozott. Ugyanilyen összeget hagyományozott a Nagypénteki Ref. Társaság, a Lorántfly Zsuzsánna-Egyesület és a Bethesda-kórház részére. A nemes-1 Louis Dumur: L'école de Dimanche. Paris 1912.