Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-22 / 51. szám

\ Karácsony ünnepén. Bethlehem fénye, te ragyogd be ezt az ünnepet. Szeretetnek sugára, te tedd testvériessé és nyájassá. Szegények világossága, te vess egy fénykévét a szorongó lelkekbe! A Karácsony világtörténeti jelentősége épen abban van, hogy ténnyé vált az Istennek az a nagy szeretete, a mellyel ezért a szegény világért az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen 0 benne, el ne vesszen, hanem örök életet vegyen. Szerette Máriát és Józsefet, szerette a pásztorokat, meg azt az egész kicsiny, összetört, idegen járom alatt nyögő, nyomorult népet ott a világ rejtett zugában a Jordán mellett. Neki szólott az első örömizenet Arról, a kiről ma már népek, nyelvek, nemzetségek és ágazatok tesznek tanúbizonyságot, hogy igenis Ő a Megtartó, az Úr Krieztus és a ki a tagadás minden hatalmasságának ellenére is mind felségesebbé és dicsőségesebbé magasztosul. Nincs név, nincs fogalom, ethikai vagy bölcseleti eszme, a mely annyi élő, ható erőt fejezne ki, mint épen a Jézusé és nincs fény, a mely csak egy pillanatra is meg tudná közelíteni azt a világosságot, a mely a bethlehemi jászolbölcső felett ragyogva, ma már a világot sugározza be. Amaz első karácsonytól eltelt hosszú századok mind csak dadogva, mind csak tétovázva próbálgatták Valami módon szemléltetni és magyarázgatni a Jézus személyének kimeríthetetlen és kikutathatatlan mélységét, gazdagságát és egyetlen egységét, mert mindenha megfoghatatlan és fölérhetetlen volt egy olyan lélek, a melyikből hiányzik nemcsak a bűn — ezt a bűnnélkül valóságot az Ő isteni természetéből még csak kimagyarázza a transzczendentális világtól sem idegenkedő elme — de a melyikből hiányzik az uralkodásvágy és az önzés, kivált mikor arról a lélekről feltétlenül el kell ismernie, hogy az egyébként erős és szabad. Azt elmondták az atyák is, elmondjuk mi is, hogy Jézus maga a megtestesült szabadság; hogy már az 0 puszta nevére is eltűnik a lelkek lenyügözésének, a felettük való uralkodásnak, a türelmetlenségnek, a tantételek által való megkötöttségnek még a gondolata is. Elmondjuk, hogy szabad volt, mert nem félt senkitől, még a félelmek királyától, a haláltól sem rettegett. Tudta, hogy útja a Golgothára vezet és mégis végig ment rajta egyenesen, fölemelt fővel. Eletének erőforrása, hogy Annak akaratát teljesítse, a ki őt elküldötte. Csodálatos benső függetlensége felülemeli ennek a földnek minden befolyásán és külső tekintetein. Lelke egy az Atyáéval; nincs semmi távolság közöttük, a miből díszharmónia keletkezhetnék. Sőt épen ebből a legbensőbb összhangból támad az a páratlan szeretet, a mely mindenkinek csak szolgálni akar. Azt a munkát kell kijelentenie e szolgálatban, a melyet az ő Atyja végez, a ki felhozza az Ő napját jókra és gonoszokra és erőt ad igazaknak és hamisaknak földükre. Úgy hogy a szolgálatnak ez a készsége nemcsak alkalomszerű, egyegy benyomástól függő, hanem ez épen az 0 legsajátosabb, legmélyebb lényege, hogy legyen jó pásztor a nyáj, orvos a betegek, vigasztaló a kesergők, élőforrás a szomjúhozok, világosság a sötétben bolyongók és testvér az egész világ számára. De mindez és még ezer más csak halovány, elnagyolt vonás. Az 0 teljességét csak egy Vele együtt élő, csak egy Vele összeolvadó és szőlővesszőként belőle kinövő és táplálkozó közösség érezheti és arról csak az tehet tanúságot, A Krisztus története az évszázadokon keresztül a belső tapasztalatoknak és az elrejtett lelki mozdulásoknak a története. Jézus maga is a benső isteni valóságot élte. Szavai is, melyek ránk szállottak, nem egyebek, mint e belső életnek bizonyságai, alkalomszerű megnyilatkozásai. Egyéni és egyházi életünknek azért nincs ereje, mert mindig csak a Jézus tanításairól beszélünk, még a megváltást is csak az 0 tanainak tulajdonítjuk. Holott Jézus beszélt ugyan a boldogokról, de nem tanított a boldogságról. Hasonlatokban, példázatokban kijelentette az Isten országát, de nem tanított. Szólt és tanúbizonyságot tett Istenről, az ő Atyjáról, de nem tanított. Jajt kiáltott a hitetlen városokra s az írástudókra és farizeusokra, népének tanítóira és nevelőire, de nem tanított. Nem megtanulható igazságot és csalhatatlan tant hozott, hanem valóságot, életet. Ma is erre az életre van szükségünk, hogy ennek benső erejétől újjá szülessünk és megszenteltessünk. A bethlehemi jászolbölcsőtől kiáradó fényre van szükségünk, hogy megvilágosíttassunk és meglássuk az örökkévalóságba vezető útat. És az élet munkájához, a feladatok és kötelességek teljesíthetéséhez arra az örömre van szükségünk, a melyet a bethlehemi mezőkön az angyal hirdetett, mert a míg a megváltás örömét nem érezzük, a míg nekünk meg nem született a Megtartó, addig teherként nehezedik ránk minden munka, minden feladat, minden kötelesség. Az ünnepi órák csendjében oldott sarúval menjünk és tegyünk tisztességet a mi Urunknak. Mikor pedig megint az élet forgatagába térünk vissza, kérjük, hogy jöjjön velünk és kísérjen bennünket. Teljesítse be rajtunk ígéretét, hogy „én veletek vagyok mind a világ végezetéig". „Hozsánna! Áldott, a ki jött az Úrnak nevében!" Dr. Kenessey Béla. Leánynevelésünk ügye. Leánynevelésünk ügye és annak felkarolása annál égetőbb és annál fontosabb, mert a majdankori anyák vaunak hivatva kisded gyermekeik lelkébe anyai szeretetük és a női kedély bűvös eszközeinek segítségével vallásos érzést csepegtetni; az első imáját is édesanyjától tanulja minden gyermek. Hazánkban a római katho-