Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-15 / 50. szám

— bizonyára egyházi kézből megjelent — közleményre kell támaszkodnunk. Megmondja a körlevél — többek közt —, hogy azt a katholikus felet, a ki megtagadja a törvényes biztosítékok megadását, más szóval: a ki nem ad reverzálist, a házasságkötés előtt nem szabad föloldozni a gyónásban. De a házasság megkötése után föl lehet oldozni, „ ha tettét megbánja és erős akarata van az okozott kárt erejéhez képest jóvátenni". Ezekből a sokat mondó szavakból kiviláglik, hogy a római egyház minden rendelkezésére álló eszközt meg ragad, csak hogy reverzálist csikarjon ki a vegyes házasságoknál. Megtagadja a feloldozást attól a katholikus féltől, a ki szeretni mer egy olyan nem katholikust, a ki viszont jobban szereti a maga vallását, semhogy születendő gyermekeiben megtagadja azt. Tehát nemcsak attól tagadja meg a föloldozást, a ki a római egyház ellen ad reverzálist, hanem attól is, a ki nem bír egyezséget kicsikarni más vallású jegyesétől. Váj jon, mit szólna ahhoz Krisztus, hogy azok, a kikre 0 állítólag reá ruházta a bűnbocsátás hatalmát, ilyen föltételtől teszik függővé annak megadását?! Kitetszik ezekből a szavakból az is, hogy abban az esetben, ha ez az ijesztgetés sem használ, a római egyház megalkuszik egyelőre a helyzettel. Semhogy az „eretnek pásztor" elé menjen a híve házasságot kötni: megengedi, hogy — passiva assistentiaval — 6 előtte történjék az reverzális nélkül. A. reményről azonban még nem tesz le. Még mindig reménykedik, hogy a más vallású gyermekeket mégis csak magának szerezheti meg. E végből ugyanannak a hívének, a kitől a házasságkötés előtt még megtagadta a föloldozást, a házasságkötés után újból ígérgeti a feloldozást, „ha tettét megbánja". Feloldozással csalogatja arra, hogy legyen „erős akarata az okozott kárt erejéhez képest jóvá tenni". A törvényszerű állapotot tehát okozott kár"-nak minősíti! Valóban bűnös játék ez a bűnbocsátás állítólagos hatalmával és az Isten nevével! A ki azután ismerős a római egyház nomenklatúrájával, tudja, hogy mit jelentenek ezek a szavak! Nagyon téved, a ki azt hiszi, hogy az a bizonyos „jóvátevés" csak azt jelenti, hogy a kath. szülő nem katholikus gyermekeit 18-ik életévük betöltése után igyekezzék a római egyháznak megnyerni! Jelenti mindenek előtt azt, hogy nem katholikus házastársát igyekeznie kell még idejekorán a római egyházba áttéríteni, hogy a hét éven aluli nemebeli gyermekek is követhessék oda. Jelenti azután azt, hogy ha ez nem sikerül is, bár a másnembéli gyermekek az állami törvények értelmében csakis saját vallásuk szerint részesülhetnek hitoktatásban, kövessen el mindent, hogy a törvények kijátszásával ezek a gyermekek is katholikus vallástani órákra járjanak. Vallástanitóink tudnának csak erről beszélni! Iskolás gyermekeink törvénytelen elhalászásának elenyészően csekély százaléka az a néhány eset, a mely egyházi hatóságaink elé kerül. Azok azután hiába zörgetnek orvoslatért a törvény őreinek: a kultuszminisztereknek ajtaján! Nagyon szomorú, hogy ezt az elhalászást az államhatalom „passiva assistentiá"-jávai tehetik. De még szomorúbb, hogy magyar állami méltóságokat betöltő és óriási kiterjedésű állami javakat élvező püspökök körleveleikben nyíltan lázíthatják az állami törvények megszegésére a vezetésük alatt álló papokat! Micsoda karikatúrája ez a vallásfelekezetek jogegyenlőségének. S vájjon ki tagadhatja ilyen körülmények közt, hogy nálunk a római vallás nem államvallás még ma is, hogy Magyarország nem „Regnum Marianum" ma is?! Még egy kérdést kell tisztáznunk. Egyik jezsuita fölvetette azt a kérdést, hogy minden vegyes házasságra vonatkozik-e az új dekrétum vagy csak azokra, a melyekben a más vallású fél sohasem volt katholikus ? Erre az „Egyházi Közlöny" egyházjogásza azt feleli,1

hogy minden vegyes házasságra, még ha a nem katholikus házastárs valamikor katholikus volt is. Bármennyire sajnáljuk is, ez alkalommal a jezsuita aggodalmának kell igazat adnunk s bármennyire fájlaljuk is, kétségbe kell vonnunk Huszár Elemér — tagadhatatlanul — szabadelvű fölfogásának a római körökével egyező voltát. Az új dekrétum csupán a „Ne temere" IV. pontja 3. §-ának hatályát függesztette föl egyes esetekre, vagyis csupán a beleegyezés megkérdezését törölte a reverzális nélküli vegyes házasságoknál. Érintetlenül hagyta azonban a többieket, így a XI. pont 1. §-át, úgyszintén a Congregatio Concilii-nek a Providára vonatkozólag adott és Magyarországon is kötelező V. döntvényét. Ezek szerint a római egyház nemcsak azokat tekinti katholikusoknak, a kik ilyenek gyanánt születtek, hanem azokat is, a kik később más vallásra tértek vagy más vallásról a római hitre tértek, ha attól később — akár mint gyermekek, akár mint meglett korúak — elszakadtak is. Ilyenek, ha akár r. katholikusokkal, akár magukhoz hasonló nem katholikusokkal óhajtanak házasságra lépni, mint tiszta katholikus párok ítéltetnek meg, reájuk tehát nemcsak az új vegyes házassági, de még csak a Provida dekrétum sem vonatkozik! Ha hozzájuk hasonló volt katholikussal saját közös lelkészük előtt kötnek házasságot, a Ne temere rájuk nézve még mindig érvényben maradt XI. pontjának 2. §-a alapján ezt is egyszerű ágyasságnak minősíti a római egyház. Úgyszintén azt is ennek minősíti, ha született katholikussal nem kath. pap előtt kötnek házasságot. Mint előző czikkíinkben is rámutattunk, magyar részről az egyház vezetői kezdettől fogva — bizonyára a több évtizedes gyakorlat maradványaként — a szabadelvűbb álláspontot képviselték a vegyesházasságok kérdésében. De ez Róma ellenére volt, a mint hogy az említett fölfogás is határozottan ellenkezik Róma szellemével. A „semper idem" egyház akkor sem enged a 1 L. Huszár Elemér dr. czikkét az E. K. 1912. évf. 42. számában: „Dubium a vegyesházassági dekrétum körül". #