Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-11-17 / 46. szám

4. Meg azt a másikat otthon. Mert ma a gyü'ekezet alig tudja meg, ha lelkésze máshová pályázik. Pláne ha nem jönnek meghallgatni. Ha pedig eljönnek, az nagy megtiszteltetés, a miből akkor is marad, ha nem is választják meg! — De ha a pap ötször, hatszor, tízszer hiába „vendégszerepel", nem sikerül elhagynia kicsiny, de hűséges gyülekezetét, vájjon nyomtalanul marad-e ez a gyülekezet érzelmeiben? Nem kiséri-e gyanú, keserűség, bizalmatlanság a lelkészt? Vesszőfutásának ez is beillik. 5. Aztán az a kinyomatott beszéd. Én képzelek még olyan baráti önzetlenséget, hogy az aranytalentumos juttat titokban az eziisfcpénzesnek. A „dugáruk" itt is elszaporodnának! Nemcsak az eddigi prédikácziós és tudományos theol. irodalmunkban. Hisz' oly jól esik becsapni a finánczot. Várhatott volna Szinnyei bácsi a „Magyar írók élete és művei" megírásával! Minden kálvinista pap belekerült volna. Mert pályázni . . . utóvégre . . . egyszer csak muszáj ! . . . —• Aztán meg valamibe belekerül a kinyomatás is. Pláne, ha kifejlődnék az üdvös nemes verseny. Szebb boríték, tisztább nyomás, finomabb papir ! A gyülekezet nemcsak az obligát belépti díjat nézi, hanem a . . . felülfizet^st is. Esetleg a borjúbőrkötést, a fényképmellékletet. Sőt ajánlatos — a budapesti lelkészválasztás mintájára — hangulatos költői életrajz mellékelése, hátha juhászodnánaJc tőle! — Különben pedig a meggondolatlan pályázgatások alább hagynának. Mert megfontolandó lenne; ér-e annyival többet az új lelkészi állás, mint a mennyibe ez a kis nyomdafestéke? mulatság kerül?! Mit szólnak az unokák a nagyapa „összegyűjtött munkái"-hoz? 6. Lelkészválasztásunk azért hibás, — legalább szerintem — mert a mint az élet mutatja, nem szünteti meg a gyalázatos korteskedést és sokszor győzelemre segíti, vagy legalább győzni engedi a szellemi impotencziát, az igazi érdem fölött. Készséggel elismerem, hogy a javaslat is ezek ellen küzd. De elhibázottan. Mert . . . mert a lelkészekben keresi a nagyobb hibát s nem a gyülekezetben! Minden választható lelkész méltó talán arra, hogy megválásszák, de nem minden gyülekezet méltó arra, hogy válasszon. Nem titkolom el, hogy mi az én nézetem. Iüresedés után hirdettessék minden állásra pályázat! Ne csak minden eklézsia előtt legyen nyitva, ha úgy akarja, a pályázók serege, hanem ezek előtt is minden eklézsia. A választók okmányilag igazolt többségének, vagy a presbitériumnak, támaszkodva a gyülekezet hangulatára, joga legyen a jelölteknek szolgálati helyükön való esetleges meghallgatása után a pályázók közül egyet meghívni legfeljebb két hónap alatt. Ha a választó gyűlés többsége az egyházmegyei kiküldöttség előtt a meghívás ellen nyilatkoznék, akkor az a gyülekezet csak versengések színhelye lenne s az az eklézsia, ha a szentlélek szerint nem tud megegyezni, méltatlan arra, hogy a lelkészválasztás nagy, nemes, gyönyörű jogával éljen!! Olyan helyre a pályázók közül lelkészt kell rendelni. A lelkészrendelés elég jól bevált a missziói, romániai és amerikai magyar ref. egyházaknál. Miért ne válna be itt is?! Afelett aztán vitatkozhatunk, hogy ki rendeljen : egyházmegye, kerület, püspök, konvent! Akármelyik rendel, bizonyos, hogy nagy a valószínűség a tehetségek előnyben részesítésére. Azt lehet ez ellen vetni, hogy hátha csendőrszuronyokkal kell beállítani az ilyen papot ? Erre csak az a válaszom : 1. Történt már ilyen is. Nem haltunk bele. 2. Az így viselkedő gyülekezet maga bizonyítja be napnál világosabban, hogy nem méltó a lelkészválasztás jogára. Vétkeznék az egyház szentsége ellen az, a ki ilyennek adná e nagy jogot. „Drága gyöngyöt a disznóknak."" Hogy ez a felfogás egyezik meg a bibliával s az igazi kálvinizmussal, kétségtelen. S a lelkészválasztás ügyében Kálvinus János akkor sem s ha élne, ma sem a korteskedő egyházak, hanem a venerábilis kompániája mellé állana. * A peregrinus. A napilapoknak a lüktető, rohanó, modern életet feltűntető hasábjain szerényen húzódott meg egy hírecske: A peregrinusról. Az ifjabb nemzedék nem is igen tudja: mi fán terem. Legfeljebb Arany Bolond Istókjából vagy SZÍVÓS Béla „Eltűnt" cz. regénye Pitypalatty Benczéjéből szerezhet fogalmat. Azt hozta a hír, hogy az utolsó peregrinust, Oláh Sándor kántortanítót, nyomorékká, szegényháztöltelékké verte egy törteli tanyán valami vasvillás magyar. Vele együtt egy darab mult tűnt el Örökké rektornak maradt tógátusok, alázatos kosták, minden Szentgyörgy-napkor változó mesterek, ma itt, holnap ott kopogtató peregrinusok utolsó mohikánja volt ő. Közte és a mai családi, drágasági, korpótlékos, X-ik és IX ik fizetési osztályos államilag képzett tanító között óriási haladás, roppant távolság, nagy különbség. Mint a delizsáncz és az expressvonat, a furkósbot és az Uchátius-ágyú között. Oh! Ezek az emberek! A kik még a silabizálást tanították! Rö, á, rá, kö, ó, kó;

czö, i, czi, Rákóczi! A fonomimika ideges kapkodása korában mosolyogni való gügyögés ez ! A régi Rektram is, a ki öblös tajték pipából szívta kevés vágott dohányát. A ki a kefekötő czéh tiszteletbeli tagja s a harangozó plenipotencziás vicariusa volt. A ki még költő is volt temetkezési lanttal kezében s oly meghatóan tudta a sír mellett elzengeni: „. . . És most, kedves halott, itt hagyunk örökre, Ha megunod hanyatt, támaszkodj könyökre!" A parókhiák múzeumának csendjét nem veri fel többé a peregrinus erős, reszelős hangja. Élettársainkat nem kínozza az emésztő nyugtalanság: nem hagyott-e itt valamit?! Tanítókat sem háborgatja eztán egyoldalú kollégiális szívességével. Búcsuzzunk el élő iskolatörténeti alakunktól. Azt a kort — ki kívánná vissza? — nem hirdeti többé peregrinus. Csak a verses búcsúztató ízléstelenségei jelzik még, hogy volt. Csányi Sándor.