Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-02-04 / 5. szám

téneti folytonossága s 3. a dogmatikus keresztyén egyénisége. (Forrása tehát a biblia, az egyházi tan s a személyes vallásos hit.) Tévesen fogta fel Schleiermacher a dogmatikát csak történeti leíró tudomány gyanánt, mint azt a tudományt, a mely „valamely keresztyén egyházközösség körében egy bizonyos időben érvényes tan összefüggését tárgyalja". Rothe R. (+ 1867.) követte őt s a theológia elméleti, spekulatív elemét az ethikába helyezte át. (Történeti jellegű hittant írt régebben Hutterus s újabban Schmidt, Schweizer, Hase és nálunk Masznyilc. Rendszerest Melanchthon, Kálvin [Szenczi Molnár A., Nagy K., majd Czeglédi és Rábold állal magyarra is fordítva] s újabban különböző állásponton Philippi, Biedermann, Lipsius, Schweizer, Lang, Kahnis, Luthardt, Dorner. Ottingen, Frank, Nitzsch, Kaftan, Kim, Kahler, Haring, Reiff és Wundt. A főbb r. kath. dogmatikusok: Bellarmin, Canisius s újabban Perrone, Baader, Klee, Schell, Staudenmeier, Hurter, Schwetz, az ó-kath. Michelis s nálunk Répánszky és Rapaics. A dogmatika irodalma igen gazdag.) A dogmatika rendszeres felépítésénél különbséget teszünk a gondolatokhoz való eljutás szinthetikus és analitikus módszere között. Előbbi, a melynek meghonosítója Melanchthon „Loci communes" ez. műve, az okokból az okokra következtet. (Bűn — megváltás — idő.) Az analitikus módszer Calixtus óta az üdvből indul ki s visszakövetkeztet annak szerzőjére, elsajátítójára és az elsajátítás feltételeire. A módszer mindig változott és változni is fog, de a tartalom a fődologban mindig ugyanaz marad. A legjobb módszer a két út egyesítése. Kiindulunk Krisztus személyiségéből, mint Istennek kijelentéséből, aztán analizáljuk szellemi tartalmát ós szinthetikusan kiépítjük. így nyerjük a dogmatika tartalmaként a theológiát, kozmológiát, anthropológiát, chrisztologiát, soteriologiát (az üdv elsajátítását), ecclesiologiát (az egyházról s a szakramentumokról szóló tant) s az eschatologiát (az egyház tökéletességre jutásáról szóló tant). A dogmatikai rendszerek megítélésének kritériuma nem az orthodoxia, illetőlega heterodoxia, hanem a keresztyén jelleg, illetve keresztyénietlenség („ Unchristlichkeit"). Mert a protestantizmusban az orthodoxia és heterodoxia szorosan el nem különíthetők egymástól. (A dogmatika a keresztyén theológia központja, a mennyiben abban az exegetikai és történeti kutatás eredménye rendszeres alapon a jelenkor hittudatába s az erkölcstanon át a gyakorlati theológiába megy át.) (Folyt, köv.) KÖNYVISMERTETÉS. Licz. Rácz Kálmán pápai kollégiumi tanár: Egyházi beszédek. II. kötet. Pápa. Nyomatott a főiskolai könyvnyomdában, 1910. Ára fűzve 4 K, kötve 4 80 K (176. 1.) n. 8°. Niebergall Frigyes heidelbergi egyetemi tanár, a mai igehirdetési reform egyik kiváló vezérférfia, a minap a „Christliche Welt" cz. hetilapba egy kis értekezést írt a mai német igehirdetésről: „Hogy prédikálnak ma" (Wie heute gepredigt wird) czímmel (1911. decz. 7. és 14.). Ebben a régi igehírdetési módot így jellemzi: „Egy bibliai szakasszal való összefüggés uralkodik benne. Ahhoz csatlakozva. Istenről és Jézusról, mennyről és boldogságról, halálról és ítéletről, kegyelemről és bocsánatról beszél. Bűnbánatra, hitre és megtérésre buzdít. Csak néha markol bele a gyakorlati életbe, azonban akkor is irtózik attól, hogy a mindennapi élet dolgait nevükön nevezze s csak távoli utalással sejteti azokat. Ebben a prédikáczióban a bibliai példák, gondolatok és idézetek uralkodnak; ezekhez járulnak még az énekeskönyv és a Káté egyes részletei. A beszéd tárgyát gondosan kifejti és a felosztással együtt egyszer, sőt kétszer is kijelenti. Tanító, nevelő hang ömlik el az egészen, bár nem hiányzik a kedélyt megragadó, építő elem sem. Az eddigi prédikáczió tartalma és formája, egy típusra hozva, így fest gyakran az emlékezésben. Az egész az unalom és az élettől való messziség érzelmét kelti az emberben, a min semmit sem változtat az előadás páthosza. Prédikáczió, — hát persze nem vár az ember attól valami élettől izzó, hanem világtól és élettől messze járó dolgot." — A mi igehirdetésünk bizonyos tekintetben még élettelenebb és értéktelenebb. És pedig nemcsak az orthodox és pietista, hanem az ú. n. modern igehirdetés is. Legalább annak a régebbi fajtája, a mely egy halvány liberális Jézusképpel és Jézus tanával megoldottnak tartotta az egész Jézus-problémát. Az orthodoxiának bibliai idézetekkel teletömött dogmatikus beszédei és a pietizmusnak örökösen a megtérést sürgető missziói beszédei bizonyos idő multán elveszítették ható erejüket. Ez annál könnyebben megtörténhetett, mert a szellemi rendszeresség, az életnek gondos reális rajzolása és a művészi írás nem igen volt erős oldala igehirdetőinknek. A pietizmus meg elvileg lekicsinyli a rhetorikát és a homiletikát. A szabadelvű keresztyénség és a kritikai theológia régebbi hivei az utolsó emberöltő haladásával, mind vallási és egyházi, mind theológiai téren csak hézagosan vagy épen nem tartottak lépést. Némelyek most is a hetvenes évek szabadelvű német egyházi szónokait dolgozzák át. Ehhez járul még egyházi, vallási és theológiai életünk fejletlensége és összevisszasága, mely az igehirdetésben is szellemi tarkaságot, elvi összevisszaságot és jellegzetességhiányt idézett elő. Evangéliumi és nem evangéliumi vallási, egyházi és theológiai irányról beszélnek sokan, holott a Jézus evangéliumának dogmatikus, vagy történeti felfogásáról van szó. Ilyen körülmények között rendkivül szükséges és áldásos volna az igehirdetés reformja, a XX. századba való, élettel teljes keresztyén igehirdetés. Történelmi alapú személyes hit, a keresztyénségnek mint jézusi életnek a XX. század életébe való bevitele, a mai ember lélektanához való alkalmazkodás és az írás vagy előadás nemes művészete: ezek volnának a vezérlő elvek. Sajnos, kevesen vannak ennek a reformnak a munkásai. Annál inkább azt várnók, hogy a szabadelvű