Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-11-10 / 45. szám

mert sokszor a szabadelvűség czége alatt jelentkezik és így alkalmas arra, hogy megtévessze a szíveket és elméket. Mi protestánsok a szabadság alapelvéhez ugyanis híven kell, hogy ragaszkod junk, mert a történet tanúsága szerint az intézményeket azon erők vannak hivatva fenntartani, a melyek azokat megalkották és mi önmagunkat soha meg nem tagadhatjuk. De a szabadság és szabadosság közt, bár a magyarban csak néhány betű választja el őket, egy tenger terül el. A szabadosságot, a líbertinizmust és a hitetlenséget senki sem ostorozta és üldözte jobban, mint maga Kálvin János Genfben, egyházunk ezen ősi fészkében. Mi a bibliai alapon szorosan kell hogy megmaradjunk, a nélkül hogy az ige hirdetését békókba akarnánk verni. Mi lelkészeinket még nemrég lelkipásztoroknak neveztük, külföldön most is leginkább úgy nevezik őket; már most én mindenféle pásztort el tudok képzelni, de olyat nem, a ki arra vállalkozott, hogy őrzi a nyájat és azt mégis szélnek eressze vagy épen idegen karámokba terelje. A másik veszélyt abban látom fennforogni, hogy a felekezeti szűkkeblűség és fanatizmus újra erősebben kezd tért foglalni és oly jelenségeket észlelünk nemcsak nálunk, de messze túl hazánk határán is, melyek aggodalommal töltenek el bennünket. A kor iránya jobbról és balról a túlzásoknak kedvez ; én már tíz év előtt jeleztem, hogy a középálláspontokat fenntartani mindig nehezebb lesz, már pedig mi azoktól el nem térhetünk. Én úgy látom a viszonyok fejlődését, hogy, ha az egyházak egymás közt nem tudnak fegyverszünetet teremteni és a hitetlenséggel és annak támadásaival szemben párhuzamosan küzdeni, akkor ezen folyton erősbödő áramlatokkal és támadásokkal szemben megállni alig fognak; pedig Magyarországnak eddig nagy ereje volt abban, hogy bevallottan vagy be nem vallva, de senki sem volt bizonyos vallásos érzés nélkül. Valamint a mezőgazdaságban, úgy az egyházi élet terén is határvillongási kérdések okoznak legtöbb keserűséget. Ezek kerülendők lennének. Elég tere és mezeje van minden egyháznak a hitélet fejlesztésére és emelésére saját régióiban. A mai korban minden egyházban ezrek és százezrek vannak, a kik csak névleg katholikusok vagy névleg protestánsok. Nagy tér volna itt a belső munkára, megnyerni in merítő azokat, a kik formailag tartoznak csak hozzánk. A Kálvin-Szövetség, úgy látom, az általam jelzett irányban óhajt működni ós ezért törekvéseit istápolandóknak tartom. Bár volna hangom százszor erősebb. hogy meghallanák azt az egész vonalon mindazok a tényezők, a kik segíthetnek és akkor nem félnék, hogy abból a harczból, melyet minden egyháznak meg fog kelleni vívnia, a vallásosság eszméje diadalmasan nem fog kikerülni. Ifjainktól és azok lelkes vezetőitől, a tanár uraktól azt remélem és azt várom, hogy ebben a szellemben fognak működni, hogy egyházunk minden idők közt riiegállhasson és fennmaradhasson. Azt várom ifjainktól, hogy át legyenek hatva jövendo hivatásuk érzetétől, mert a nélkül az élet nem több, mint „fajulva lengés, olcsó időnek hasztalan soka". Azt várom, hogy áthassa őket egy erős protestáns önérzet minden agresszivitás nélkül. „Honeste vivere, neminem laedere, suum cuique tribuere 1" A ki hitét kevésbe veszi vagy pláne megtagadja, az olyan számba megy, mintha édes szüleit tagadná meg. Nekünk protestánsoknak semmi okunk sincs arra, hogy emelt fővel ne járjunk. A protestantizmus világtörténeti hivatást teljesített és ezen hivatását még ma sem fejezte be. A protestáns egyház azon nemzetekre, melyek többsége e hitet követi, átalakító befolyással volt. A protestáns jellegű nemzetek nagy és hatalmas tényezőit képezik a népek családjának a föld egész kerekségén és e mellett türelemről és felvilágosodásról is tesznek bizonyságot. A legilletékesebb helyről hallottuk, hogy nem egy protestáns nemzet körében a katholikus egyház helyzete sokkal kedvezőbb, mint némely tiszta katholikus államban. De még a hol kisebbségben vagyunk, ott is egyházunk fejlődése a nemzeti fejlődésben erős nyomokat hagyott. A mi különösen bennünket magyarokat illet, a magyar történet sokszor szomorú, de legdicsőségesebb lapjait kellene kiszakítani, ha egyházunk szerepét e történetben megtagadni akarnók. Mi büszkén tekinthetünk vissza elődeinkre, kik, mikor választaniok kellett, a szegénységet és a szenvedést választották, csakhogy a politikai és a lelkiismereti szabadság mellett megálljanak. Ez arra emlékeztet és arra kötelez bennünket, hogy a változott viszonyok között is az ő hithűségük példája ragyogjon soha ki nem alvó fény gyanánt előttünk és hogy egyházunk érdekétől a magyar nemzet és nemzetünk alkotmányos szabadságának érdekét elválasztani soha ne engedjük. A legfőbb törvény e falak közt legyen a szeretet törvénye, a szeretet egymás között és a szeretet minden honfitársunk iránt felekezeti különbség nélkül. Egy perezre se felejtsük, hogy a keresztyén hit a szeretet vallása és egy perezre se felejtsük a Megváltó tanítását, hogy azonképen szeretjük őt, a mint egymást szeretni fogjuk. Isten áldása legyen e falakon és Isten áldása legyen mindazokon, kik e falak között egyházunk és hazánk emelkedésén fáradnak és dolgoznak! Marton Lajos beszéde. Főtiszteletű és Nagyméltóságú Elnökség! Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés! 0 exczellencziájának, a főgondnok úrnak beszédére én adok visszhangot, mint a Theol. Akadémiának ez idő szerinti hivatalos képviselője. Örömünnep nekünk e mai nap, mely bátran nevezhető 'E7xaívia-nak, mert intézetünk megújulását, sőt azt mondhatnám, második megalapítását jelenti. Nagy áldozatot hozott a dunamelléki egyházkerület, de hiszen e világon minden előrelépés csak áldozat árán történhetik. Intézetünknek már születése is áldo-