Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-09-29 / 39. szám

nekik a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapot, azzal a jó reménységgel, hogy az ő anyagi erejük és még meg nem fáradt buzgóságuk nemcsak meg tudja óvni az elenyészéstól e legrégibb protestáns sajtóorgánumot, de képes lesz azt új virágzásra is emelni. En most, a mikor a Lapnak bár kicsiny, de hűséges olvasóközönségétói, mint kiadó és szerkesztő búcsút veszek és megköszönöm nekem nyújtott támogatását, csak arra kérem az új tulajdonost és az új szerkesztőket, hogy tartsák meg a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapot annak, a mi volt immár 55 esztendő óta; a Lap olvasóközönségét pedig arra, hogy részesitse azt odaadó, sőt fokozódó támogatásában, és pedig ne csak az anyagiakban, hanem a szellemiekben is! Legyen e tisztes Lapon is, olvasóközönségén is Istennek áldása ! Hamar István. Levél a szerkesztőhöz.* Kedves Barátom ! A lelki kényszer, ez a kedves zsarnok, indít arra, hogy mikor a Prot. Egyh. és Isk. Lap szerkesztéséről lemondva, búcsúzol e lap olvasóitól, én tehozzád intézzek búcsúszót. Nem lehetetlen, hogy szavam hallatára némelyek lelkében megszületik a százlábú, csonkakezű, rekedtszavú, sandaszemű gyanúsítás, az emberi lelkeknek ez a szánalmas torzszülötte és sötét vaczkából azt kiabálja, hogy bérbeadva a barátságot, neked hízelgőn kedveskedni akarok, vagy hogy e, reád és a lapra nézve nagy pillanatban a közvélemény asztalához kívánom magamat elnökül feltolni. Megbirkózom ezzel a torzszülöttel, mert az igazságom is, a szerénységem is erősebb nála. A kedves zsarnok indít szólásra. Búcsúszót intézek kozzáci ! A közös édes emlékeknek, a melyek visszanyúlnak boldog ábrándok között viruló, ébren álmodó ifjúságunkig, ezeknek az emlékeknek egész áradata zúg végig a lelkemen. A sok lótás-futás után álljunk meg egy pillanatra és emlékezzünk. Elvégeztük a theológiát Csöndes, csillagos nyári éjszakán a tenger utasa a nagy távolságban, a messzeség ködében nem látja tisztán a határokat; a végtelen víz és a végtelen ég a titokzatosság nászágyában ölelkeznek. Mi, ifjú utasai az életnek, csupa sokat takaró sejtelmességet, sokat ígérő homályt láttunk, s mint nyári éjszakát a csillag, úgy népesítettük be mi is az életet azzal, a mit a lelkünk gondolt s a szívünk érzett: szépséggel, szeretettel, boldogsággal, sikerrel. A theológiáról kilépve, lelkünk batyujában útravalóúl a hegyeket kimozdító hitet és a rajongó lelkesedést vittük s a készséget arra, hogy a lehetetlenséggel is megviaskodjunk. * E baráti búcsúszóra, a hálás közönét nyilvánítása mellett, csak az a válaszom, hogy ha a szerkesztői tollat leteszem is, de az önzetlen küzdők sorából nem kívánok ós nem fogok félreállni ezután sem ! Szerk. Kiléptünk az életbe. A tengeren a rózsaujjú hajnal szétvonja a titokzatosság leplét, a sejtelmesség ködéből kibontakozik a valóság, s a hajnali félhomály nagyjában mutatja a határvonalakat. Utunkon a mi hajnalunk, áldószívű jóság, gyöngédkezű szeretet, mindkettőnknek legigazabb barátja: néhai Andor bátyád volt. Az élet iskolájában nagy ajándék gyanánt első tanítómesterünkül őt adta nekünk a gondviselés 0 vonta szét a leplet s ő mutatta meg az álom és az élet, az ábránd és a valóság határát. A mi Andorunk ! Ez a könyöktelen ember, ez a csupa-ész és csupa-szív fiatal pap ; ez az erőben tündöklő szerénység; ez a kirakat számára soha nem dolgozó munkás, a ki a maga eszére és szívére támaszkodva emelkedett s fiatalon is e lapnak éltető lelke lett! Fájdalom, saját lelkének tüzében korán elhamvadott 1 Ennek a tűznek utolsó fénysugarait is e lapra vetette. Mikor ifjan, káplánkorában meghalt, annyi tisztelet övezte, a mennyit sok ember késő vénségében sem érdemel meg! Emlékezel-e ? — Nem leltet elfelejteni a vele együtt töltött kedves, tanulságos, értékes órákat. Mikor a mi Andorunk meghalt, nemcsak a magunk fájdalmát éreztük, hanem egyházi közéletünk veszteségét is. Elgondoltuk, hogy azt a munkát, a mit ő végezett, sikeresen csak egyesült erővel folytathatjuk, s összegyűjtöttük egy társaságba a pesti legényeket: Kecskeméthy István, Fábián János, Marton Sándor, Horváth Ferencz, Kovács József, Péntek Ferencz, néhai György László, néhai Gáspár István, néhai Tőrök József (Istenem ! mennyi már a néhai) és mi ketten bibliamagyarázó társaságot alkottunk. Nem volt alapszabályunk, de volt becsületes lelkesedésünk, tiszteletreméltó jó igyekezetünk, s egymás iránt is nagy, tiszta szeretetünk. Később aztán a legénysorból kinőtt nagy tekintélyek alapszabályokkal ölték meg ezt a társaságot. Ma is derűsen élhetne, ha a hivatalosságba belé nem fullasztották volna. Tanulságos és áldásos munkájú kis társaság volt. Bibliát magyaráztunk, s mintha napfény ragyogott volna s élesen rajzolta volna meg az utat és a czélt, az ábránd és a lehetőség határvonalait. Fiatal, lelkes buzgó papok egymással cserélték ki gondolatjaikat, és én hálásan emlékezem arra, hogy ez a társaság iskola volt, a melyben tiszta látást tanultunk. Téged a Gondviselés nagy, széles mezőre állított. Nagy örökség került a kezedre. Török Pálnak és Ballagi Mórnak drága öröksége. Ennek a lapnak a szerkesztője lettél. Nehéz időkben azért alapították ezt a lapot, hogy a nyugoti műveltség csatornája, a udományos képzés irányítója, egyházunk szabadságának fegyveres katonája, falainak építője, az igazságnak kertésze, a szeretetnek virágos kertje és kötelék legyen a lelkek között. Most, a mikor búcsúzol, meg kell mondanom, hogy becsületes és hű sáfára voltál a nagy alapítók drága örökségének. Fáradhatatlanul mentél előre, mikor sokan a tétlenség karosszékében ülve maradtak; egyenesen álltál és szomjaztál, mikor sokan térdet hajtva szürcsölgették az édes vizeket; bátran szóltál, mikor sokan,