Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-09-29 / 39. szám

önmagukat féltve, megnémultak. Mikor a kétségtelenül nagyjelentőségű anyagi kérdések, különösen az egyéni ekzisztenczia kérdései szinte minden érdeklődést a maguk számára igyekeztek lekötni, te bibliás lélekkel, igaz szóval figyelmeztettél az odafennvalókra. Nyugat szel­lemi mozgalmainak hullámcsapásai hazánkig is eljutottak, s az egyik hullám a romboló irányzat termőföldjéről néhány maroknyi szennyes szalmát vetett a partra. A tájékozatlan határőrök rémülten kiabáltak; te nem féltél, mert tudtad azt is, hogy okos ember eféle szal­mával nem táplálkozik, meg azt is, hogy m g a gonosz indulat se készíthet az ilyen vizenyős szalmából csóvát. A másik hullámnak hátán egy egész fekete sereg, egy csomó idegen szerzetes kötött ki, nemcsak a zsebükben, hanem a lelkükben is bódító italoknak reczeptjét hozva, s te felemelted óvó szavadat. Fájdalom, bármilyen igaz, bármilyen erős volt is ez a szó, csak olyanforma lett, mint falu végén kolera idején a vasvella. Különösen erős volt az érzéked, tiszta a látásod, kifinomult a hal­lásod, hogy a hangok és cselekedetek mögött észrevegyed, vájjon a szép hangnak, vagy a kegyesség látszatába öltözködő cselekedetnek áldozat, vagy nyereségvágy, önzetlenség, vagy érdek-e a forrása. S a kemény szót is megbecsülted, ha önzetlen volt a gazdája, a szögletes cselekedetet is értékelted, ha becsületes volt a szándéka. Önzetlenül és önfeláldozóan dolgoztál. Termett-e babér? Babér? Ma inkább megtépik, mint adják a babért. Annyit sem tudtál aratni, a mennyi elegendő lett volna arra, hogy belőle kényelmes pihenő helyet csinálj ! Ne is adjon neked az Isten pihenést. Erőt és egészséget adjon, aztán lobogjon csontjaidban a nyugtalan tettvágy tüze! Nincs idő a pihenésre! A közélet muzsikája be­szűrődik a mi falaink közé is, s ennek a muzsikának éktelen diszharmóniája hasogatja a lelkeket. Ha valaki az evangélium fényével behatol azok közé, a kik az emberi okosság félhomályában járnak, hogy kivezesse őket az igazság és a szeretet napfényes, virágos mezőire, mintha az oltár tüzét lopta volna meg. úgy néznek reá, legtöbbnyire azok, a kik semmit sem tesznek, cs»k nézik a világot; csak nézelődnek, de nem látnak. Nem veszik észre, hogy a monarchia ós a monarcha részvételével közelebb rendezett bécsi nagy búcsú tulajdonképen ön­tudatos és bátor hadizenet minden haladás ellen. Nincs idő a pihenésre Az emberek elvesztik önmagukat a tévedések zegzugos sikátorain. Az egyik eltemetkezik régi idők hajdan fényes palotáinak romjai közé s ősi könyvek levelei között száradt fodormentaleveleket sza­golgat. A hagyományok alabárdos őre nem veszi észre a körülötte forgó világot. A mai világnak új szenvedé­seit, új szükségeit A másik az emberi okoskodásnak csiszolt hitvány üvegéből készít magának csillogó díszt. Te arra törekedtél, hogy a Krisztus szerint való élet üde virágoskertje legyen az emberi szív, s a kegyelem­nek gazdag bányájából az igazságnak drágaköveit hozza fel kincséül és ékességéül az emberi Iplek. Volt idő a magyar nemzet életében — írásos bizonyságok és élő tanuk beszélnek róla —, a mikor minden jog eltiporva, minden szabadság szárnyaszegetten kesergett az önkényuralom alatt. Csak a mi egyházunk falai és védőbástyái között húzódott meg százados viha­rokban megedzett szabadságunk és jogunk. Az egész nemzet kincse lett a mi kincsünk, a melyre úgy nézett minden magyar, mint a nemzeti jog és szabadság remény­ségének egyetlen féltett virágára. Nemzetünk közéletében most minden a feje tetején áll. A szenvedély adja a tanácsot, a gyűlölet diktálja a szót, a bosszú vezeti az akaratot, a versengés irányítja a cselekedeteket, a pártoskodás tépi a nemzet testét, a visszavonás gátat emel a haladás szekere elé; az embe­rek nem vizsgálnak, csak ítélnek, nem tanulnak, csak tanítanak, a közboldogság választott papjai a közboldog­ság sírásói; az igazságot a jelszavak fojtogatják, a szeretetet az érdek üti fejbe, s az önzés, mint a konyhai malacz, a legjobb falatokat kapkodja el és mégis a leg­hangosabban sivalkodik. Ezekben a nehéz időkben a mi egyházunk legyen a menedékhely, a hol a megértés, a szeretet és a béke kedves otthont találjon. Innen induljon ki az erő, a mely a béke, a fejlődés, az élet számára megmentse hazán­kat, mint a hogy Mohács óta már többször meg­mentette. Édes Barátom ! Nem mehetsz pihenni! Kötelesség vár reád ! Ahhoz jogod van, hogy e Lap szerkesztésének mindennapi apró gondjaitól magadat felszabadítsd, de az kötelességed, hogy maradj a küzdők sorában. Becsü­letes, kipróbált, hű kezekre jut a féltett örökség, mind­nyájunk kincse, a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap. A nagy alapítónak és a nagy tanítónak, Török Pálnak és Ballagi Mórnak szellemében, az örökség kezelői har­móniát tudnak majd találni a tudás és a hit, az ősi érték ós az új vívmány, a hagyomány és a haladás, az igazság és a szeretet között. De e harmónia megtalálá­sában a te munkádra is szükség van. Lelked bátyújá­ból az Élet nem tudta kilopni, sem a hegyeket kimozdító hitet, sem a rajongó lelkesedést, sem a lehetetlenséggel megviaskodni tudó készséget. S ha még ezek hegyébe csalódásokat is adott, ezek csak erődet tették tömörebbé és látásodat tisztábbá l Valami nagy értéket szeretnék neked adni, s az ember csak azt adhatja, a mije van: a királyok kitün­tetéseket, a nagyhírű akadémiák doktori czímeket; én szegény magyar pap vagyok, csak aggodalmamat és bizalmamat, igazságomat és hálámat, kérésemet és szere­tetemet adhatom. Fogadd el tőlem ! Baráti szív kínálja, baráti kéz nyújtja! Ölel igaz barátod Haypál Benö.

Next

/
Thumbnails
Contents