Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-09-29 / 39. szám

rendezés kérdéseinek folyton felszínen tartásával; a Kálvin-Szövetség, az Orsz. Ref. Lelkészegyesület, az Evangéliumi, majd VallásegyenlŐségi Szövetség megalakításában való közvetlen részvétellel; a lelkészképzés reformja, a debreczeni egyetem, a középiskolai vallástanárképesítés kérdéseinek tárgyalásával; a gyülekezeti tartaléktőke, a belkörű tüzkárbiztosítás eszméinek propagálásával; az egyetemes egyházi és a gyülekezeti beliuissziói munkák hangsúlyozásával, ismertetésével, nyereségeink s veszteségeink statisztikai feltüntetésével és az amerikai magyarság lelki gondozásának figyelemmel kisérésével és kritikájával; a klerikális revival és terjeszkedés veszedelmeinek figyelemmel kisérésével és felmutatásával; egyházi és iskolai autonómiánknak és történelmi jogainknak, úgy az 1848 : XX. végrehajtása, mint az 1907: XXVII. t.-cz. megalkotása, a róm. kath. lelkészi kongrua rendezése, a párbér állami megváltása, a tanári és tanítói kinevezések, a szerzetes invázió, a r. kath. autonómia és a vegyes-házasságok kérdése körében való védelmezésével; a genfi Kalvin-jubileumon a magyar reformátusság részvételének, a Presbiteri Világszövetség budapesti gyűlésének előkészítésével s az ezek által szerzett külföldi összeköttetések erősítésével és magunkra nézve hasznosításával. „A szellem, a mely a czél felé törekvésemet jellemzendi, a krisztusi evangéliumnak és a tiszta, hamisítatlan protestáns liberalizmusnak szelleme leend," — ezt mondtam a Lap átvételekor szerkesztői munkám szellemét illetőleg. S erre nézve is csak azt mondhatom jó lélekkel, hogy igyekeztem programomnak megfelelni. A sötét elmaradottságot nem szolgáltam, — de másfelől a szabadosságot, a régi gyepüknek meggondolatlan és szükségtelen elrontását sem támogattam. Hogy miként fogtam fel az evangéliumi protestáns liberalizmust és miként igyekeztem érvényesíteni, a Lap általános szellemén kivül elég arra a czikksorozatra hivatkoznom, a melyben épen az idén igyekeztem tisztázni a protestáns liberalizmusnak meglehetősen összezavarodott kérdéseit. A módot illetőleg, a mellyel a főczélt szolgálni kívánom, úgy jelöltem meg 1905-ben, hogy sem zárt felekezeti politikát, sem kizárólagos kerületi érdekeket nem kívánok szolgálni, sem pedig nem adok helyet az elvi teret elhagyó, személyeskedő vitatkozásoknak. Igyekeztem ezt is teljesíteni, testvérként tekintve a református és az evangélikus egyházakat, közöseknek azoknak nagy érdekeit és keresve s erősítve azokat a szálakat, a melyek a két testvér egyházat a közös nagy érdekek, az egyháztársadalmi és az irodalmi élet körében szorosabb együttműködésre fűzhetik össze. S míg magam senkit személyében sérteni nem akartam, másoknak sem engedtem meg a sértő személyeskedést, hanem, ha kellett, mindenkor kezembe vettem a szerkesztői veres plajbászt a czikkek személyeskedő részeinek törlésére. A Lap egyetemes jellege mellett azonban, a mint 1905 ben is jeleztem, szolgálni igyekeztem a dunamelléki ref. egyházkerület érdekeit is. Szolgáltam a legjobb tudásom szerint, teljes önzetlenséggel és függetlenséggel. A kerület ügyeinek ismertetésénél, bírálatánál sohasem a ki-1, hanem a mi-1 néztem, s úgy igyekeztem forgolódni, mint a ki nem embereknek, hanem Istennek szolgálatában áll. Ez a szolgálat, mint felelős szerkesztőről, letelik most rólam. De hát miért? — kérdezhetik e Lapolvasói. A kérdésre megadom a feleletet a következőkben: megrendült egészségi állapotom nem engedi meg többé azt a folytonos és súlyos szellemi és anyagi gondot, a melylyel a mai viszonyok között egy független, semmiféle szubvenczióban nem részesülő protestáns sajtóorgánum szerkesztése és kiadása jár; másfelől pedig, azonkívül, hogy a Bibliai Lexikon szerkesztésével nagy szellemi terhet vállaltam, belefáradtam a lapszerkesztés és kiadás szellemi és anyagigondjaiba. Fáradt lélekkel pedig nem lehet a Prote-táns Egyházi és Iskolai Lapot azon a színvonalon megtartani, a melyre nagynevű megalapítói helyezték és a melyen szerkesztő elődeim nyomán és magam is megtartani igyekeztem. Én megtettem a Lap színvonalon tartása érdekében minden tőlem telhetőt. Nemcsak magam áldoztam reá, a tanári és egyéb kötelességeim teljesítésén kivül fennmaradt időmet és erőmet, hanem belső munkatársakat is kértem magam mellé, hogy figyelmünk mindenre kiterjedhessen és minden szükséges dolgot megtárgyalhassunk. Ennek a jószándékú törekvésnek a honorálását azonban, őszintén megmondva, nem találtam meg a két protestáns egyház közönsége részéről, sem az anyagi, sem a szellemi támogatás tekintetében. Anyagi és szellemi áldozataim meghozása nem vonta maga után az előfizetők szaporodását; sőt azt kellett tapasztalnom, hogy a régi gárda kihalásával nem állanak új emberek annak helyébe, s hogy a lapmegrendelők között is mind többen akadnak olyanok, a kik elfogadják, olvassák a Lapot mindaddig, a míg a kiadó az előfizetési díjakat nem kéri, de akkor rögtön félreállnak, fizetés nélkül. A munkatársak beállításával pedig olyan helyzetbe jutottam, mint sok, orgonát állító gyülekezet, a melyben, a míg nem volt orgona, buzgón szállt ég felé az ének, az orgona beállítása után pedig mind inkább halkabbá válott s végre majdnem teljesen elhallgatott. A míg én is munkatársakat nem állítottam, csak részesültem az olvasóközönség részéről valamelyes szellemi támogatásban. A mióta azonban munkatársaim voltak, a kívülről való szellemi támogatás folyton csökkent s utoljára csaknem teljesen megszűnt. Ilyen elszomorító, lehangoló szellemi és anyagi magárahagyattatás között lelkesedéssel, odaadóan szerkeszteni és anyagi áldozatokat hozni nem lehet 1 Nem volt tehát más választásom, mint vagy megszüntetni, vagy olyan kezekbe bocsátani a Lapot, a melyek erősebbek az enyémnél s a melyek még nem fáradtak meg a munkában. A Kálvin-Szövetség vállalkozott a Lap átvételére s B. Pap István tanártársam és P. Horváth Zoltán, a Kálvin-Szövetség titkára a szerkesztésre. Átadtam tehát