Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-01-07 / 1. szám

Debreczenben, annak társadalmában areformátus szellem szupremácziáját ? Mert ne gondoljuk, hogy maga az a tény, hogy valami Debreczenben van, már biztosítja annak református jellegét. Tudjuk az utóbbi évek közoktatási politikájának eredményeit, ismerjük az uralkodó szellemet a Belvedere-tői kezdve egészen az utolsó kis gyimnáziumi kongregáczióig; láttuk, mire képesek a jezsuita szervezkedések, mire képes csak egy olyan tehetséges ember is, mint Wolafka. Halljuk azt is, hogy Debreczen körül már ott settenkednek a jezsuiták, hogy letelepüljenek, örök szégyenére majdan a nemes város dicső múltjának, de méltó jutalmául, ha bekövetkeznék, jelen erőtlenségünknek. Ki tudja, mit hozmára közeljövő az új állami egyetemi tanári kinevezéseknél s mit fog hozni majd akkor, ha a régi tanárok, az egyháznak is egykor hű szolgái, helyüket új nemzedéknek lesznek kénytelenek átengedni. Eljöhet tehát az idő, a mikor a református egyház a debreczeni egyetem közszellemében támasz és segítőtárs helyett ellenséget talál. És itt ne hozakodjunk mindjárt elő a tanszabadság igen sokszor helytelenül felfogott jelszavával. Minden egyház azért tart fenn és állít iskolakat, hogy az ő világnézetében nevelje a saját gyermekeit. Reá nézve tehát nem lehet közönyös az, hogy az az iskola milyen szellemben tanít, annál is inkább, mert a keresztyénség nem csupán érzés, nem puszta hit, hanem világnézet is egyszersmind. Ránk nézve tehát óriási fontossággal bír annak biztosítása, hogy azok a fakultások, a melyeket az államnak átadtunk, legalább is barátságban maradnak-e szellemük tekintetében velünk, egyházunk világnézetével. Ezt azonban természetesen hatalmi szóval, kormányzati úton sohasem biztosíthatjuk igazán, s belátjuk azt, hogy az állam a theol. fakultás tanáraival s az évmegnyitás és évzárásra vonatkozó kivételes intézkedéseivel legalább külsőségekben igyekezett ebbeli óhajtásunkat honorálni. Hogy aztán mi majcl egyébként miként fogjuk biztosíthatni az egyetem református szellemét, az teljesen azok dolga lesz, a kik egyszersmind a debreczeni társadalom református szellemének építését vannak hivatva munkálni, t. i. a debreczeni papság, presbitérium és a református intettigencziáé. S épen ennek a szellemi szupremácziának esetleges elvesztése az, a mi, mint valami i biztos veszedelem előérzete, ott borong sok ember lelkében. S ilyenkor, a mikor a veszély oly közel van s a magunk hadállását is jobban vizsgálgatjuk, ilyenkor látjuk meg igazán, hogy mennyi energia, de ugyanakkor mennyi — mondhatnánk — holt tőke, őserő van még ott Debreczenben fölhalmozódva, kihasználatlanul. S ha a lelki élet terén való intenziv modern gazdálkodás már ezelőtt legalább 30 esztendővel megindult volna Debreczenben is oly mértékben, hogy ma már egy nyugati értelemben vett pezsgő, modern, egyháztársadalmi élet forrongana ez ősi város annyi őserőt rejtegető falai között, akkor bizonyára hangosabb lenne az öröm az egyetem átadása alkalmával a jövőbe is néző református lelkekben is. Mert meg vagyunk róla győződve, hogy Debreczen nemcsak a magyar fajnak, hanem a reformátusságnak is a szó szoros ertelmében szíve, középpontja. A város iránt érzett nagy szeretetünk csak fokozza előttünk annak jelentőségét. Tisztán áll előttünk az, hogy a magyar reformátusság ereje jórészben Debreczen erejétől függ. Ha az még egyszer igazán erőre kap, s nemcsak az elvont tudománynak, hanem a modern, friss, eleven gyakorlati egyházi életnek is gazdag birodalmává változik, Róma lesz az nekünk ismét, a hová tanulni jár tudós, pap, tanár, belmisszionárius, diakonissza egyaránt, s így fog aztán az egész magyar református egyház vérkeringése Debreczen felé haladni s onnan megrakodva visszatérni, kicserélvén azokat a kincseket, melyeket a többi erőteljes központok termeltek s ott is munkában és feszültségben tartják a lelkeket. Nekünk tehát féltő szeretettel kell Debreczen sorsáért aggódnunk, azért is, mert annak sorsa nemcsak felekezeti, hanem elsőrangú nemzeti ügy; a magyarság ügye is egyszersmind. Mert ha Debreczen elvesztené egykor azt a jellegét, mely neki oly dicsőséges szerepet juttatott e nemzet történetében, meg vagyok róla győződve, hogy soha többé nem lenne az a magyarság számára, a mi négy évszázadon keresztül volt. Mert ne gondoljuk, hogy annak a főiskolának az átadása csak egy egyszerű iskolai ügy. Nagyjelentőségű az az egész magyar református egyházra nézve is, de korántsem olyan értelemben, a hogy azt többen feltüntették. Épen ezért volt tehát végtelen nagy a csodálkozásunk, a mikor épen a debreczeni főiskola egy tanára, dr. Mitrovics Gyula nemcsak helyesli az átadás tényét, szóval ezt a lépést, hanem úgy tünteti azt fel, mint egy magasabbrendü fokot, a melyre a debreczeni főiskola fenntartó testülete, vezetősége eljutott akkor, a mikor az egységes nemzeti nevelés magasabb érdekéért lemondott a főiskoláról s annak semlegessé, vagyis államivá tételét nem kifogásolta. Ennek a, szerintünk elfogadhatatlan álláspontnak bírálatával akarunk még következő czikkünkben röviden foglalkozni. Sebestyén Jenő. ISKOLAÜGY. Az új tanítóképezdei tanterv és utasítások mennyiségtani, természettani részének bírálata. A Prot. Egyh. és Isk. lap általánosságban már foglalkozott az új tanítóképezdei tantervvel, de nem foglalkozott részletesebben épen azon tárgyakkal, melyeknek tanítási anyaga az új tantervvel lényegesen módosul. Epen ezért kívánatos, hogy ez szakszerű bírálat tárgyává tétessék. a) Mennyiségtan. A „Számtant" illetőleg a régi tanterv anyaga semmi változást nem mutat, még az anyagbeosztást illetőleg sem; csupán az utasításokban jelöli meg közelebbről azt a gyakorlati czélt, a melyet eddig is szem előtt tartottunk az anyag feldolgozásában.