Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1912-01-07 / 1. szám
ségét fenyegették. S hogy e veszedelmek reánk nem szakadtak, azt köszönhetjük ugyan a népek sorsát intézni próbáló emberi bölcseségnek is, de még inkább annak az örök Bölcseségnek és Jóságnak, a ki bölcseséget és humánus érzést adott földi hatalmi képviselőinek a veszedelmek elfordítására. S ha a letűnt esztendő napjai úgy folytak le felettünk, hogy nemcsak testi, hanem lelki életünkben sem szenvedtünk megsemmisítő veszedelmeket ; ha megmaradt közöttünk a Krisztus anyaszentegyházánál békessége, s ezt a békességet arra használhattuk fel, hogy külső kerítéseinket erősíthettük, belső erősödésünket munkálhattuk s haladhattunk többről többre, jobbról jobbra: mindehez az alkalmas időt, a jóravaló erőt és buzgóságot csak Istenünk kegyelméből nyertük, a ki bennünket el nem hagyott, sőt hatalmas erejével, örök szerelmével megsegített! Járuljunk azért 0 elébe, mint egyes emberek, mint e hon gyermekei, mint anyaszentegyházának üdvösséget reményiő tagjai a buzgó, szívből fakadó hálának tiszta áldozatával s dicsőítsük az ő szent Nevét! De a hála mellett ott legyen a vágy lelkünkben az ő utának vigyázására, keresésére is, mert szabadítását csak akkor adja meg ez új esztendőben s majd rövid földi életünk bevégződése után. Az ő útainak vigyázása ! Ez legyen a legfőbb törekvésünk ez új esztendőben. A mi emberi útunk nemcsak rövid, de tévelygő is, ha azt csak a mi véges értelmünk fénye világítja meg. A mint a bölcs mondja: Van olyan út, a mely helyesnek látszik az ember előtt — és a vége halálra menő út! Pedig romlandó testünkben élő lelkünk nem a halált, hanem az örök életet óhajtja és keresi, — s ezt az örök életet szeretnénk biztosítani nemcsak egyénenkint magunknak, hanem földi hazánknak s látható anyaszentegyházunknak is. Óhajtsuk is, keressük is ezt az örök életet ebben az új esztendőben is. De keressük azon az úton, a mely ahoz el is vezet. Ez az út nem a mi emberi bölcseségünknek útja, hanem az Istené. Erre az útra nem a mi véges értelmünk fénye vet világot, hanem az az örök Bölcseség, a ki e világ folyását intézi: a mi Istenünk! 0 járt népe előtt egykor a pusztában nappal füst-, éjszaka tűzoszlop képében! 0 küldte el egykor a világra annak Világosságát szent Fiában! Ő mutatta meg egykor a tanítványoknak a pünkösti Lélek ragyogó fénye által azt az útat, a melyen járniok kell s a melynek vége nem a halál, hanem az örök élet dicsősége! Ezt, ezt az útat vigyázzuk, keressük nagy szorgalmatossággal ebben az esztendőben is, s annak megmutatását Ő tőle: Istenünktől kérjük s Attól, a ki ezt mondotta magáról: Én vagyok a világ világossága ... Én vagyok az út, az igazság és az élet ... a ki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem az övé lesz az élet világossága ! Nem, nem bizonytalanba indulunk mi ez új esztendőben, a kik hiszünk a világnak Urában, mint kegyelmes, szerető Atyánkban s a kik útmutatónkká választottuk a názáreti Jézust! Mi tudjuk, hogy az út, a melyen járunk, hova vezet. Tudjuk, hogy a Golgotára; tudjuk, hogy a sír szájához. De azt is tudjuk, hogy a Golgotán, a síron át tovább halad: a szabadulásra, az örök élet boldogságára! Utaidat óh mutasd meg azért nékünk, édes jó Atyánk, — megváltó Krisztusunk Te légy vezérünk, hogy miénk lehessen, mint egyeseké, mint a földi és az égi haza gyermekeié, földi hazánké és anyaszentegyházunké a szabadulás és az örök életnek végetlen boldogsága! H. I. * A debreczeni egyetem és a kálvinista jelleg. I. A debreczeni egyetem ügyében ma már úgyszólván befejezett tényekkel állunk szemben. így tehát hiába is lenne a különféle oldalról felmerült aggodalmakkal foglalkoznunk. Legfeljebb csak annak megállapítására szorítkozhatunk, hogy az ország reformátussága korántsem fogadta a hírt akkora örömmel, mint azt egyetemesen várni lehetett volna; sőt már az orvosi fakultás kérdése előtt is, még magában Debreczenben is, a kálvinizmus sorsáért aggódó szívekben bizonyos hűvösség volt tapasztalható. Ez azonban természetesen nem lehet vád azok ellen a vezérek ellen, a kik messzi jövőbe látó tekintettel s a magyar reformátusság erejébe vetett bizalommal adták, illetve adják át a debreczeni főiskola fakultásait az állami egyetem czéljaira. Mert meg vagyok róla győződve, hogy ha ezt nem teszik, bizonyára tízszer akkora lett volna az országos felzúdulás, a miért ezt a kínálkozó alkalmat egy évszázadra, vagy talán véglegesen is elszalasztották. Mérlegelve a helyzetet, számot vetve egy tisztán felekezeti egyetem felállításának, legalább egyelőre, a lehetetlenségével, az ország közvéleményének szinte egyetemes óhajával, valóban nem tehettek mást, mint a talán más eredmények reményében is megkezdett akcziót most már a végső kifejlés felé segíteni. Annál is inkább, mert fennállott annak a lehetősége is, hogy az állam, a felajánlott egyezség el nem fogadása esetén, mégis csak Debreczenben állítja fel a maga egyetemét, a mi némelyek szerint a református főiskola halálát jelentette volna. Befejezett tényekkel állván tehát szemben, sokkal fontosabb és égetőbb kérdés szerintem az, hogy miként tudnók biztosítani a debreczeni egyetemen, sőt, ha kell, esetleg az egyetem közszelleme ellenére is, magában