Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-07-07 / 27. szám

BELFÖLD. A Ráday-könyvtárról. * A Ráday-könyvtár sorsát, mint afféle könyvmolv, régóta figyelemmel kísérem. Persze csak úgy, a mint innen vidékről tehetem, t. i. az egyházkerület évi jelentéseiben. Sorsáról, eddigi viszontagságairól egyelőre feleslegesnek tartom a közönséget tájékoztatni. Majd eljön annak az ideje is, vagy elvégzi helyettem valaki más. Én most csak arra akarom felhívni az intéző körök figyelmét, a mi e könyvtárral kapcsolatban régóta rágja lelkemet s a mi talán megérdemli, hogy mások is elgondolkozzanak rajta. A könyvtár ügye jelenleg úgy áll, ha jól értem részben a kerületi jegyzőkönyv, részben hírlapi értesülések alapján, hogy a ref. theológia új épületében, a Rádayutczai átalakított dohánygyárban végre kellő elhelyezést kap; olvasótermekkel, levéltárral, könyvtárosi szobával bővül; s megnyílik a nagyközönség számára is. Itt az ideje szerintem, hogy a 12-dik órában hozzászóljunk a könyvtár leendő kezeléséhez. Az világos, hogy egy olyan könyvgyűjtemény, a mely a legutóbbi 1910-iki kimutatás szerint 31,602 kötetből áll, melynek az évi gyarapítási államsegélye: 800 korona, s melynek rendezésére az állani 10.000 koronát adott segítségül, végtére is megérdemli, hogy megkapja a maga igazi könyvtárosát, a kinek a könyvtárnokság nem csupán mellékfoglalkozás, mint eddigelé volt, Hangsúlyozásával e tudott ténynek nem akarok én senkit sérteni. Szilády Áron, az első, mint pap, tudós és szerkesztő egyaránt elfoglalt ember volt. Hamar István, a jelenlegi, a ki végre rendet teremtett a pornak és penésznek e nagy birodalmában, szintén csak lelkének egy harmadával tehetett és tehet eleget könyvtárosi feladatának, mivelhogy ő is első sorban theologiai tanár, másodízben szerkesztő és csak harmadszor könyvtáros. A Ráday-könyvtár pedig, mint minden nagyobb könyvtár — ismétlem, — megérdemel egy egész embert. Hogy ki légyen ez az egész ember és miként óhajtanám én a könyvtárosi állás rendezését, arról beszélnek az alábbi sorok. Van az én lelkemnek litkos és a kálvinizmus gyengülése miatt fájó sebei között egy, a minek olykor magánbeszélgetésben már hangot is adtam, a minek begyógyítása, azt hiszem, csak előnyére, javára válnék a mi meglehetősen hátraszorult kálvinista egyházunknak. Budapest az ország szíve, világító központja. Ide törekszik, mint izzó villámfényre, az ország minden tájáról az igazi vagy képzelt tehetség, hogy a káprázatos fényözönben még jobban láthatóvá legyen sajátos * A Ráday-könyvtár, a mint tudjuk, az idei nyári vakáczió folyamán költözik új otthonába, a Ráday-utczai ref. főiskolai internátus és theol. akadémia földszinti helyiségeibe. Ez a körülmény teszi aktuálissá az itt következő értékes megjegyzéseket is. Szerk. pompája vagy elvesszék, ha veszni való, a százezrek nyüzsgő, sürgő sokadalmában. Budapest az ország központja s mindenféle társas intézmény ide küldi, ide válogatja ki legkiválóbb embereit. Az állam a maga tisztviselőit — eltekintve a helyi és születési protekczió számos esetétől — általánosságban mégis a vidék jelesebb erőiből ide gyű jti össze. Csak minekünk, reformátusoknak nincs érzékünk arra, hogy ebbe a fővárosi ész- és erővesztő forgatagba a vidéki reformátusság szemefényét, javát-savát küldjük, válogassuk méltó képviselőkíil. Nem akarok én itt egy fővárosi református papot vagy tanárt sem yérteni. Papjaink és tanáraink szerencsére legtöbbnyire olyan férfiak, a kik helyüket általában becsülettel megállják akár a maguk vidéki egyhangú szürke életében, akár a nagyvárosi élet magával sodró lázas forgatagában. Nem sérteni akarok tehát, csak arra hívom fel a közfigyelmet, hogy jó lenne, ha akár papnak, akár tanárnak a Budapestre, az ország szívébe való kerülés csak bizonyos, vidéken elért eredmény, valamely sikerült erőpróba után mintegy jutalmul adódnék. Hogy pedig ez történhessék és kívánatossá is lehessen, jobban, mint eddigelé : először is a budapesti papi és tanári állásoknak olyan javadalmúaknak kellene lenniök, a mik a vidéki felett állanak, másodszor az itt megürült állásokra csakis vidéki jobbnevű olyan papjaink vagy tanáraink pályázhassanak, a kik az Úr szőllőjében való munkálkodásnak már feltűnőbb jeleit adták akár irodalmi, akár különösebben sikeres papi vagy tanítói működésükkel. Egy csapásra két legyet is ütnénk ezzel. Először a kiválasztás folytán a fővárosba feltétlenül olyan papság és tanárság kerülne, a mely az állam és más felekezet hasonszőrű embereivel a tudomány és tekintély terén is bátran felvehetné a mérkőzést, másodszor — és ez tán fontosabb, mint az előbbi — a vidékről olyan keménygerinczű és nyakú, megállapodott irányú s elméjű emberek kerülnének a mindent egyforma szürkeségbe kényszerítő, uniformáló világvárosi sokadalomba, a kikre ott nagyobb szükség van sokkalta, mint gondolnók. Mert annak, hogy Budapest, mint világváros, egyre veszti a maga eredeti nemzeti zománczát, hogy benne a szemétdombos irodalom és művészet pompázva emelheti, ütheti fel a fejét, mint valami gőgös, ellentmondást nem tűrő kényúr: annak az oka nagyon is abban áll, hogy Budapesten hiányzanak, jobban mondva kicsiny számban vannak a vidéki erős légen edzett, kemény nyakú és gerinczű emberek. Hiányoznak, illetőleg csekély számban vannak azok, a kik a bennszülött mohikánok vagy már régen bent tanyázok gyönge vagy elgyöngült idegzetű, kérószéletet élő, a százféle csábítás közt minden áron s első sorban élvezni törekvő, minden újságon, bolondságon kapó, divatmajom tömegének ésszel és erővel s munka révén szerzett tekintéllyel megállj-t kiáltsanak és ellent álljanak. Míg azonban az az idő elkövetkeznék, a mikor a fenti sorokban kifejtett óhajtás ténnyé, magától értetődő ténnyé válik, addig legalább a Ráday-könyvtár