Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-07-07 / 27. szám

Fontos szempont itt ugyanis az, hogy az evangélikus istentisztelet egész más követelményeket támaszt a maga hajlékával szemben, mint a középkori. Ezért tértek vissza az evangélikus egyházban nehezen nélkülözhető emporékhoz is, ámde azokat nem a pillérek közé függesztették föl, hanem mint valami első emeletet kezelték s szószéket sem támasztottak oldalt valamely pillérnek, hanem lehetőleg a gyülekezet közepéig tolták előre, legalább is ;

< karzat-bejáratig. És újabban is mindinkább és inkább visszatérnek az oltárnak, szószéknek, orgona-és karemelvénynek természetes és az evangélikus egyházakban 1590 óta mind erősebben elterjedt fölépítéséhez, szemben a gyülekezettel. Tanúja ennek a crefeldi Luther-templom belső elrendezése, alacsony orgona- és karemelvényével vagy még józanabbul a berni Pál-templom. Igaz, hogy még mindig nem teljes a szakitás a középkori kórus- és kápolnaépítkezés hagyományaival, még mindig szeretik ezeket a liturgiái helyeket valami ragyogóan megvilágított s lehetőleg kápolnaszerű melléképületekkel ellátott kórusba építeni bele, a mit a legegyszerűbb módnak tartanak arra, hogy egy építménynek egy házias jelleget adjanak. Pedig Gurlitt ismételten rámutatott az evangélikus templomoknál ezeknek a kórusépítkezéseknek helytelenségére, mert a protestantizmusnak semmi köze sincs ahhoz a felfogáshoz, melyből a kórus-építmény, mint áldozati hely kialakult, sőt ezzel homlokegyenest ellentétben áll. A protestantizmust tudniillik nem szabad a XVI. század alakulatának tekintenünk csupán, hanem ősrégi világnézletnek, melynek végső gyökereit talán az ó-keleti jahvizniusban találjuk fel, vagyis abban a törekvésben, hogy a vallás misztériumát, a mindenható, érzékfölötti istenségről való tant a népnek is hozzáférhetővé tegyük, az istentisztelet fogalmát a kultusztól elválasszuk, a kultusz külsőiességét, a papi szolgálatot belőle kiküszöböljük. Jellemző mindenesetre, hogy a protestáns istentisztelet mintaképét ebben az értelmében nem a templomi és papiszolgálatban, hanem a régi zsidó diaspóra zsinagógiai áhítatában találja föl, a mely viszont nem egyéb, mint a hajdani prófétagyülekezetek elhalványult képe a maguk extatikus jelenségeikkel. így szövődik össze a protestáns istentisztelet képe egyfelől a prófétizmus t. i. a serkentő beszédek elemeiből, úgy a mint azok a waldensiek és husziták zavargásaiban a reformáczió kora anabaptista mozgalmaiban, legújabban az angol methódista meetingeken támadtak fel újra, másfelől pedig a demokratikus gyülekezeti elv sajátosságaiból, a mely az egyházalkotmányban és kultuszban nem ismer papi helyettesítői cselekményt. E két körülményből önként következik a protestáns egyház, a melyet alapformája is, mely csaknem két évszázadon át tartotta fenn magát s mely most a középkori romantika irányának leküzdése után újra érvényesülni kezd a protestáns építőmüvészetben: vagyis a belső térkiképzés egységessége, s a szószék elhelyezésének fontossága a gyülekezettel szemben. Egy papi vallás tagjai megszentelt dolgok körlil csoportosulnak, melyekben Isten lakik és jelenik meg, vagy a melyekben legalább az istenséget sejtik és szemlélik. Egy profétikus vagy protestáns vallásforma tagjai ellenben Isten igéje köriil seregeinek, a mely vagy Istentől ihletett ajkról hangzik föl vagy pedig mint prófétai hagyomány írásba foglalva magyaráztatik a népnek. Mindkét esetben a prédikátornak a hitben fölmagasztosult egyénisége áll a középpontban. Az egyénről egyénre való közvetlen hatás, a szónok és hallgató közönség közötti benső viszony a lényege a protestáns istentiszteletnek, s ez a külső, szertartásos cselekvény nélküli buzgóság követeli meg, hogy a szónokot lássuk, vele szemben üljünk. így válik érthetővé, hogy daczára minden liturgiái aggálynak, sőt sokszor teljes ellentétben az uralkodó dogmatikával is, a szószék a legkiválóbb helyet vívta ki magának az evangélikus templomokban, a melyet most újból visszahódítani készül. Haladásnak tekinthető ebben az irányban az is, hogy többé nem mint ide-oda költöztethető fabútordarab nyer felfüggesztést valami többékevésbbé alkalmas helyen, hanem mindjobban belevonatik az egész kőarchitekturába, úgy hogy a gyülekezet ülőhelyei természetes módon veszik körül félkörben. Esztétikailag azért csak helyeselhető, ha a szószék és a szószékfal oly nyugodt és szerény, a milyen csak lehet. Mert valamint üres templomon senki sem épül, ha még oly szépen van is dekorálva, ép úgy az üres pulpitus seni szól szívünkhöz, bármennyi faragványt pazarlunk is reája. A szószék fala belső jelentőségénél fogva nem szorul semmi díszítésre. Nem ikonosztázia az, mint a görög egyházban, a mely mögött a vallásos hit legmagasabb misztériuma, az ige testté válása játszódik le. Ellenkezőleg, czélját annál jobban éri el, minél kevésbbé téríti el önmagába elmélyedő lelkünket. Tisztába kell jönnünk mindenek fölött a felől, hogy egy architektúrái alkotás és annál inkább egy templom, egy istenháza művészeti értékére nézve vajmi csekély jelentőséggel bír a több-kevesebb művészeti részlet, dekoráczió és stílforma. Sőt inkább a protestáns istentisztelet avval nyer igazi stílszerüséget, ha ezeket a sokszor zavarólag ható alárendelt díszítményeket teljesen nélkülözi. Ma még annyira beleéltük magunkat a durva érzéki kultusz tolakodó hatásvadászatába, hogy elvesztettük a tér- és vonalérzés finomságait. Pedig az egyházi építészet igazi művészeti, sőt zenei hatása épen a térkiképzésben áll, a tetőzet egységes, nagyszabású kezelésében, a világosság megosztásában, a szélesség és magasság arányaiban, az átfogó falak, esetleg az emporekiszögellések többé-kevésbbé zárt alakításában. Mindezek azonban nem dekoratív, hanem konstruktív, architektonikus részletek, a velük elért hatás valódi térhatás, a miket nem kaparhatunk le a falakról, mint a ráragasztott külső figurális díszt. (Folyt, köv.) V. S.