Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-07-07 / 27. szám

pedig a református templomban, melyet a „liberális" Szabolcska készséggel engedett át nekik. Sőt többet is tett, az unitárius esperessel együtt még úrvaesorát is osztott, végül pedig, valószínűleg csupa liberalizmusból, ő maga is megúrvacsorázott unitárius módra. Ehhez a hírhez debreezeni laptársunk ezt a feltűnő és tőle épen nem várt megjegyzést fűzi: „Azt gondoljuk, ez az úrvacsorában való segédkezés és részvétel bátran elmaradhatott volna." Ezt gondoljuk mi is; azonban ez a mi elveinkből logikusabban következik. Maga ez az eset azonban minden jelentéktelensége mellett is rávilágít arra, hogy milyen gyümölcsei vannak a helytelenül magyarázott és alkalmazott liberálizmusnak és felekezeti türelmességnek. Mert igaz ugyan, hogy a költők rendszerint nem nagyon szeretik a dogmatikát, de annyit mégis tudniok kell, hogy köztünk és az unitáriusok között mélyreható eltérések vannak, a melyeket nem lehet csak oly könnyen negligálni és róluk tudomást nem venni. Mert hisz ha azt mondjuk, hogy nincsenek többé dogmák vagy „félre a dogmákkal!", ezzel együtt azt is mondjuk, hogy az egyes istentiszteleti cselekvények,, nek sincs belső lelki tartalma és jelentősége. Ugy látszik, Szabolcska is ezen az alapon áll. És ha igen, akkor igazán egész nyugodtan űrvacsorázhatna (ha megengednék neki) egy róm. kath. misén is, hisz az a hamis liberalizmus, mely őt idáig vitte, viheti még tovább is egy lépéssel. Mert ha minden külsőség csak formaság és semmi belső jelentősége ós értéke nincs, akkor egészen nyugodtan végezhetnek minden felekezet papjai mindent egymás templomában. Csak azt nem értjük, hogy mi szükség van rá, hogyan fejlődik ki, hol marad ily körülmények között az az erőt jelentő, régi református öntudat? Ugyan hogyan erősödhetik meg, az a hívekben, ha látják, hogy a papjuknak is minden olyan mindegy. Bizony, bizony szomorú ferdesége az ilyen gondolkozás a mi református társadalmunknak. Papjaink egy része pedig azt hiszi, hogy ez az igazi liberálizmus. Pedig épen olyan ez, mintha úgy akarná valaki a szomszédja iránt való barátságát kimutatni, hogy a mikor az meglátogatja Őt, nem csak hellyel kínálná meg, hanem mindjárt a saját ruhájába és fehérneműjébe is felöltöztetné őt, sőt csupa szeretetből még gyermekeinek nevelését, sőt családja életének irányítását is reábízná. És valamint ez csak karrikaturája a barátságnak, épen úgy a Szabolcska-féle cselekedet is csak fattvóhajtása az igazi szabadelvűség és az egymás munkáját megbecsülni tudó felekezeti türelemnek. Felemlítettük ezt az esetet, mert kicsiny ugyan, de érdekes jelensége annak a szellemi irányzatnak, mely a magyar ref. papság egy részét rabul ejtette s a teljes elszíntelenedéshez vezető káros gyümölcseit csak ezután fogja majd még megteremni igazán. TÁRCZA. Az új protestáns egyházi művészet. Még csak ebben az évben érte meg a budapesti Deák-téri evangelikus templom alapításának százéves évfordulóját s már fővárosunk rohamos építkezései és szabályozási tervei új és nagy feladatok elé állítják mindkét protestáns felekezetet a jövővel szemben, hogy Budapest világvárosi fejlődéséhez méltó új hajlékot teremtsen egyházának. Ebben a nagy feladatban nemcsak a financziális megoldás nehézségei állanak előtérben, de talán ép oly fontos a művészeti megoldás kérdése is, mert az, a mit protestáns egyházi művészetnek nevezünk, mindenütt a világon kiforratlan átmeneti stádiumban van s újabb törekvéseit, a protestáns monumentális építőművészet legutóbbi jelesebb alkotásaiban megnyilatkozó szellemet érdekesen és találóan világítja meg épen most a németek kiváló műértő egyházi férfi a, Gustav Franck is. Franck szerint a protestáns monumentális építőművészét fejlődésében fordulópontot jelez az 1845. év, a mikor Hamburgban a közvélemény elős/.ör erőszakolta ki az akkor épülő evangélikus templomnál a góthikus stíl választását, daczára a szakkörök ellenkező nézetének. A történeti stílok iránt fölébredt napsugár első diadala volt ez, szemben a filozófiai és raczionális gondolkodásmóddal, mely egységes világnézletre törekedett, s ebben a törekvésében a góthikus stílban látta az egyház komolyságának és fönségének legszebb szimbólumát. Ma már persze más szemekkel nézzük a góth művészetet s furcsáljuk a középkor iránt megnyilvánuló szellemi kultusz sok olyan alkotását, a milyet akkor a góthika neve alá foglaltak. Öntött vastornyok a vasöntődékből, készen kikerült ablakok s több ily allotriák csak azt mutatták, hogy akkor még nem tudták egészen beleélni magukat a régi formák megértésébe, megelégedtek azoknak lélek nélküli reprodukálásával. Hogy ma már megint szabadabban kezdenek bánni a stílus elemeivel az egyházi építőművészek s igyekeznek legalább saját nyelvükön beszélni, arra ékesen szóló példa legújabban a boroszlói Luthertemplom terve, daczára annak, hogy költségvetési tekintetekből lehetőleg korlátozni voltak kénytelenek itt is a tömegeket s többek közt egy monumentális toronyépítményről is le kellett mondani. De a nagy fedélfelületek a körülfekvő bérházak körfalaival erőteljes ellentétet mutatnak itt s lerontják azt a balhiedelmet, mintha a templomnak, hogy érvényesüljön, teljesen szabadon kellene állania; ellenkezőleg, valami meghitt vonást kölcsönöznek az egész architektúrái műnek. Azonban nem ebben áll a protestáns egyházi építkezés tulajdonképeni nagy haladása, hanem abban, hogy a neves műtörténész Ourlitt már húsz évvel ezelőtt a barokkról írt történeti munkájában rámutatott arra, hogy az evangélikus egyházi építkezésnek a XVII—XVIII. században oly érdekes története volt, melynek hagyományait érdemes fenntartani.