Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-06-30 / 26. szám

mennyei igazságoknak tartozik és azt a lelkesedéstől áthatott, de minden szertelenségtől ment, minden túlzástól elzárt útat, a melyen az igazság úgy költözik be a lélekhez, hogy onnét semmi ki ne téphesse, határozott, de komoly és csendes. Igen, bizonyos fonákságok vannak, a miket el kell tüntetni, hogy félreértés ne lehessen abban, hogy nekünk minden mozgalmunk a protestáns felvilágosultság jegyében folyik, hogy emelkedett keresztyéni szellemünk, melyet a társadalomba beoltani akarunk, a tiszta hitnek és igaz szeretetnek szelleme ma és mindenkor! Ha ilyenféle okok is szerepeltek eddig, hogy elzárjanak bennünket a munkától, jusson eszünkbe, hogy nekünk ép' az a hivatásunk, hogy eltávoztassunk minden árnyékot onnan, a hol a Krisztus dicsőségének kell ragyogni. A belmisszió szeretet-munka. Egyesítsen bennünket a megértő, igaz testvéri szeretet, úgy majd eloszlanak a felhők és jó munkánk után drága örömöket, szép eredményeket, gazdag áldást ad nekünk a kegyelmes Isten. * A míg arra a kérdésre kerestem feleletet, hogy mik az okai nálunk a belmisszió lassú megerősödésének, megadtam a feleletet némileg arra is, hogy mi a mi legsürgősebb feladatunk e téren. Az, hogy foglalkozzunk e kérdéssel. Komolyan, behatóan, azzal a szeretettel és lelkesedéssel, a mely hozzánk illő és szívünkből fakad. Uralja az összejöveteleinket ! Ha belemélyedünk, majd meglátjuk, megtaláljuk a módokat, hogyan vihetjük előre e nagyfontosságú hódító munkát. Majd akkor sürgetni fogjuk egyetemes egyházunkat is, hogy vegye ki részét ebből ő is minél nagyobb mértékben. A diakonissza-képzés, a főiskolai hallgatók internátusa, hát még iparos és egyéb munkás ifjaink otthonai, melyek külföldön oly végtelen áldással működnek, nálunk még a messze jövő merész álmai — majd megvalósulnak akkor! És a mit ma jobbára az államnak és társadalomnak hagyunk fenn, az árvák, az elhagyottak és elesettek (gyermekek és felnőttek) gondozása; a mivel alig gondol valaki a világban — megszámlálhatatlan veszély közé kiszórt leányaink megőrizése — a megtartó és gondviselő szeretet ezerágú munkája, majd erősebb lendületet vesz, majd otthont talál akkor nálunk is! De nem akarok ilyen messzire menni. Bár jó az néha, ha édes reménységek közt „látásokat látunk és álmokat álmodunk!'"' Én azonban csupán a mi legsürgősebb feladatainkra szándékozom csak épen rámutatni, — a mieinkre, falusi lelkipásztorokéra. Mit cselekedjünk legelébb is ? Mit tehetünk mi tüstént, habozás, súl\ osabb akadály nélkül! ? Mi, kiknek a legszerényebb helyzet, a falusi élet nyűgeivel, gondjaival elfoglalt kicsiny emberek gondozása jutott osztályrészül. Köztük nagy dolgot teremteni vajmi nehéz! Minden újtól úgy idegenkednek ők, — adót, terhet látnak mindenben. Téved is az, a ki fennen akarja kezdeni. Nagy tervek — nagy csalódások. Nálunk minden bizonnyal így jő egymásután. Tartsuk meg az örök fejlődés szép sorrendjét. Azt nézzük, a mi legveszedelmesebb ellenségünk ma! A szú megőrli a hatalmas tölgyet, — a közöny a legszentebb eszmét. És a lelkekben ez az őrlő szú, ez a minden jó és nemes eszme legrettenetesebb, halálos ellene kezd fészket verni. A mi azelőtt mindennapi áldott mennyei kenyere volt a híveknek, Isten igéje, — ma soknak olyan idegen! Hány testvérünk nem keresi, nem törődik vele, — milyen soknak eszébe se jut. Haszontalan lapocskák értéktelen vagy épen veszedelmes olvasmányai képezik népünk nagy többségének szellemi táplálékát, holott annak jó részét a mi gyönyörűséges mezeinken kellene megtalálnia. Igen sokan meg ilyen táplálékot nem is keresnek sehol. A vallásos iratterjesztés nagy és szép feladatunk, de nemcsak hogy a kellő anyagunk és segítségünk nincs meg itt sem, hanem még a talaj sincs ma kellőkép előkészítve. Meg kell mutatni a mi atyánkfiainak, hogy minden kétségen feliil áll az, hogy a mi szent könyvünk a léleknek legértékesebb és legáldottabb tápláléka; hogy Isten igéje valóban mennyei kenyerünk. Nem elég erre hogy csak textusainkat vegyük a szentírásból. Olvasnunk és olvastatnunk kell azt. Ma gyermekeink csak róla tanulnak. Történeteket, hittant, erkölcstant, de magát a bibliát alig-alig látják. Azután meg kikerülve a mindennapi iskolából: semmit. Sem róla, sem belőle. Lehetetlen megnyugodni ebben! Istentiszteletünk a gyermekek hamar elfáradó értelme előtt jobbára „idegen beszéd", a melyet figyelemmel kísérni és a melynek így áldásában részesülni nagyobb mértékben alig képesek. Még a természet szerint sokkal hatásosabb külön gyermekistentiszteleteknél is sokszorta nagyobb haszonnal járnak az ú. n. vasárnapi iskolák működései. Együtt a kicsinyekkel olvasgatva, megbeszélgetve az írást, egy-egy rövid fohász, egy-egy buzgó ének — ez az ő legjobb istentiszteletük. Szívükbe felkelti ez az áhítat magasztos érzését ós ott hagyja drága áldását: Isten igéjének egyegy aranymondását, a melyet együtt tanultak velünk! Én ezeket a vasárnapi iskolákat ott szeretném látni minden gyülekezetünkben, a mellett, hogy vallásoktatásunk is bibliásabb lenne; szeretném látni a mindennapiak és ismétlősök között külön-külön. Emezeknél, ha úgy tetszik, heidelbergi káténk nyomán is lehetne haladni, felújítván a régi bölcs és kegyes rendet. Bármennyire elfoglal is elég nehéz szolgálatunk egy-egy vasárnapi napon, a délelőtt és délután egy-egy órácskáját fel kell áldoznunk erre a czélra, ha azt akarjuk, hogy a jövő reménye az iskolai oktatás rideg sablonjában el ne sorvadozzék. Eelnőtteink előtt bibliát sok helyt egyáltalán nem olvasunk, Szabad legyen most egyedül arra rámutatnom,