Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-06-30 / 26. szám

hangulat ömlik el Perl búcsúbeszéde zárószavain is, melyekkel 1846-ban a hatalmat ott hagyta: „Lehet, hogy oly nevet hagyok magam után, melyre jóakarattal fognak néha emlékezni azoknak hajlékaiban, a kiknek sorsa dolgozni és homlokuk verejtékével keresni mindennapi kenyerüket, ha fáradt erejüket bőséges és olcsó táplálkozással fogják pótolni, mely annál ízesebb lesz, mert nem éleszti többé az igaztalanság kovásza Igaz, hogy ma már egyetlen nemzet sem szül az egyházi szószéknek egy Bossuet-1. De ne feledjük, hogy Bossuet oly hallgatóságnak prédikált, a melyben királyok, költők, híres hadvezérek voltak. Ezek előtt könnyebben, önkénytelenebben ragadtathatta magát a pathosz oly fenséges kitöréseire, mint a Henriette Mária fölött tartott gyászbeszéd híres passzusa: „et nunc reges, intelligite; erudimini qui judicatis terram". Vagy mint a Condé fölött mondott „Oraison funébre" elragadó ékesszólása: „Jertek népek, jertek csak! És jertek, ti urak és fejedelmek, kik ítélkeztek a földön, s ti, a kik megnyitjátok az emberek előtt a menny kapuit, s főkép ti berezegek és herczegnők, annyi királynak s Francziaország annyi nagyságának nemes ivadékai, a kiket, most fellegként borít és sötétít el a fájdalom; jertek s lássátok, mily kevés az, a mi megmarad annyi nagyságból, annyi dicsőségből és magas származásból." Igen. Bossuet az emelkedett és magasan szárnyaló szónoklás korában született, melyben a dikezió ereje merész sasként ragadott magával a fellegekbe. Ma az újság és a közbeszéd nyelvével élünk. Az egyházi szónoklás nagy hagyományai kivesztek és alig engednek remélni feltámadást. Nemcsak azért, mert a kiváló hitszónokok hiányoznak, a nagy elmék és tündöklő szellemek mind kevesebb arányban keresik fel az egyházi pályát, a nemzet intellektuális energiái ezer és ezer más irányban találnak érvényesülést és forgácsolódnak szét, hanem főleg azért is, mert nincsenek már hallgatók és nincs gyülekezet, mely kigyúlni engedné a szónokban azt a benső szikrát, mely inspirácziójával eleven kapcsolatot teremt közte és hallgatósága közt. Egy festő alkothat jeles művet önmagának és az utókornak. De a szónoknál semmi sem pótolhatja a megértő, hálás és fogékony hallgatóság hiányát, a miről már Bürke is panaszkodott parlamenti beszédei elmondásánál. Vegyük ehhez hozzá, hogyanagy hitszónokok feladata nem abban áll, hogy kellemesen csiklandozzák hallgatóik inyét, hanem, hogy lelküket fölemeljék, szíveiket tanításaikkal betöltsék. Egy oly komoly feladat, melyre, hogy tartós hatást tehessen, nem elég tíz-húsz perez. A régi nagy egyházi szónokok sokkal több időt igényeltek maguknak. Megtalálnák-e vájjon ezt most is, a mai közönségnél ? V. S. BELFÖLD. Legsürgősebb belmissziói feladataink. (Folytatás és vége.) De nem volnék őszinte, ha, a midőn a belmisszió eddigi vergődésének okairól szólok, elhallgatnám azt, a mi meggyőződésem szerint szintén egy a többi között. Bármily hálásnak mutatkoznék is mondanivalóim igazolására szélesebben terjeszkedni ki, csak épen felemlíteni akarom ezt. Eszem ágában sincs vádakat szórni tiszteletreméltó és lelkes egyének ellen. De semmiféle mozgalomnak sem áll érdekében, ha hibáit eltakargatják, a helyett hogy orvosolnák. Én úgy látom, hogy noha igen szép eredményeket mutatott fel nálunk is az a ma még szűk kör, a melyik ezekkel a kérdésekkel foglalkozott, de korán kifejlődtek a dolgok fonákjai is. Tavaly, a mikor nagy port vert fel épen egy ilyen eset, egyik lelkipásztor társunknak nagy buzgóságában történt messze eltévelyedése és a mikor ebből az esetből kifolyólag többfelől egészen erősen támadták a magyar belmisszió egyes köreit, a melyek — ismétlem — buzgóságban és kitartó munkásságban méltó példáink lehetnek, csekélységem is hozzászólott a vitához és a jogos kifogásokat így kíséreltem meg összefoglalni: „Dogmatikus kérdéseket hozni előtérbe, állítani élükre; ilyen alapokon keresni, kutatni a mások hitét és hivalkodni a legbelsőbb érzelmekkel ; valósággal vágyódni a titokzatos után és elmerülni abban, — ezekben a körökben lett divatossá, így fejlődött ki egy igen szűk, zártkörű társaság, a mely legszebb törekvéseit is nagyon kevéssé tudja érvényesíteni és a mely maga is túlzásokba esik." Ismétlem, szükségtelennek tartom űzni-fűzni a dolgokat. De rá kell mutatnom arra, liogy szerény meggyőződésem szerint azon az úton, a melyen a magyar belmisszió munkásainak egy része halad, nagyon kevesen fognak hozzácsatlakozni. Az a hang, a mely ott otthonos, a nagy többségtől idegen lesz mindig. Idegen és szükségtelen is az nekünk! Élő hitre van szükségünk — igaz —, mert csak így várhatjuk, hogy olyan munkás szeretet lakozzék bennünk, a melynek nyomán mindenütt áldás fakad. De a mi hitünk sohasem lebet félreértés tárgya. Senki nem gondolhatja, hogy az egyéb, mint tiszta hit. Fényben kell ragyognia, hogy a hitetlenség árnyai csak úgy messze távozzanak tőle, mint a rajongás és vakhit sötét örvényei. Ezért tanítunk mi is „nagy méltósággal", mint Mesterünk. Ezért vagyunk óvatosak és válogatósak eszközeinkben, hogy senki ne gondolhassa, hogy a mi hitünket túlszárnyalhatja a világ bárminő előrehaladása. Örök igazság, boldogító igazság az! Nem szorul kicsinyes aszkétáskodásra, nem szereti a harsogó vallomásokat, nem engedi meg, hogy az ítélőszékbe ülve válogassunk testvéreink közt, mint névleges és igaz keresztyének közt. Csak alázatosságot és szeretetet kíván. . . Hogy szeretettel hívogassuk testvéreinket. A valódi kegyes ember, a ki bölcsen ismeri azt a mély tiszteletet, a mellyel a