Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-06-30 / 26. szám

véleményünket. Követi-e a mi fejtegetésünket komoly vita? — nem tudjuk. Ha az követi, szívesen veszünk részt benne továbbra is; de előre jelezzük, hogy semmiféle személyeskedő támadásra nem válaszolunk. Ha pedig a mi szavunkra csak a néma hallgatás lesz a válasz, abba is belenyugszunk, azzal a szomorú tudattal, hogy nekünk volt igazunk, s hogy a magyar protestantizmus csakugyan beteg, beteg a tévesen értelmezett liberalizmus miatt! Hamar István. TÁRCZA. Az egyházi szónoklat hanyatlása. Nincs mit titkolni rajta, az egyházi szónoklat ma már, fájdalom, sehol sem játssza azt a szerepet, melyet egykor játszott. Melyik egyházi szónok hízeleghetne magának ma azzal, hogy ékesszólása majdnem a forradalom viharát kavarta fel, mint Jacheverellé 1709-ben, vagy csak hogy határvonalat is jelez az eszmék fejlődésében, mint az angol Hoadley-é 1717-ben Krisztus országának természetéről, mely majdnem semmivé tette az angol egyházban a lelkek közösségének minden kapcsát vagy Keble-é, mely megindította a nemzeti aposztáziának azt a folyamatát, mely az angol egyház újjászületésére vezetett? Ma egy sikerült egyh. beszéd ritkán tárgya a művelt és a magasabb körök diskurzióinak, mint régen volt. Lehet, hogy több prédikácziót mondanak, s ezeknek színvonala magasabb is, mint száz évvel ezelőtt volt, de azért jelentőségük a nemzet egyetemes szellemű életéhez viszonyítva mégis eltörpül. Száz évvel ezelőtt a politikai és egyéb tárgyú beszédek századrészét sem tették ki a kathedráról elhangzott szónoklatoknak, ma a politikai szónoklatok száma meghaladja a templomibeszédeket. Az összes újságolvasó emberek között talán minden ötvenedik cl ki egyházi beszédeket is meghallgat. Pedig a legalacsonyabb színvonalon álló egyházi beszéd is messze meghaladja azt a színvonalat, mely egy-egy közönséges parlamenti speech tartalmát jellemzi. Mert amaz már rendeltetésénél fogva gondolkozásunk legmagasabb tárgyaira, életünk és eredetünk örök problémáira irányul s csak embertermészetünk félreismerői tagadhatják azt a rendkívüli lendületet, melyet a keresztyénség Stoa bölcselkedésnek adott. Krisztust és Pál apostolt ép úgy nem szárnyalhatjuk túl, mint a hogy Plátót vagy Arisztotelészt nem. Ellenben nincs az a szellemileg vértezett ember, a kit az olcsó rhetorikai hatások híg szószában föltálalt banalitások napi félórai olvasása is ízlésében és erkölcseiben meg ne rontana. Természetesen, nemcsak az egyházi szónoklat hanyatlása adhat okot az ilyen tűnődésekre: hanem ugyanazt mondhatjuk a politikai ékesszólás művészetéről is. Hol találjuk ma már a legnemesebb szónoki figuráknak azt a gazdagságát, mely egy Bright ragyogó stílusában ragad magával abban a híres passzusban, melyben ezt mondja: „A halál angyala végigsuhant az országon, szinte halljuk szárnyai csapkodását. Nincsenek, a kik vérrel hintsék be lepedőiket és ajtófélfáikat, mint mikor régen a csecsemőket konczolták rakásra, hogy megkímélje s békén hagyja háztájukat. Áldozatait egyaránt szedi a hatalmasok kastélyaiból, a gazdagok palotáiból s a szegények és alacsony sorsúak kunyhóiból s ép ez osztályok érdekében teszem meg ünnepélyes felszólalásomatCsak egy Kossuth brilliáns rhetor művészete fogható a nagy angol szónok e költői lendületű képéhez, melynek ötlete, mint maga mondta, borotválkozás közben jutott egyszer eszébe, ép úgy, mint ahhoz a másik nevezetes beszédéhez, melyet az amerikai polgárháború tárgyában tartott egy birminghami meetingen, a melyet e szavakkal fejezett be: „Részemről nem hihetem, hogy ily sors várna e szép országra, habár most a háború pusztításai dúlják is. Nem hihetem, hogy a polgárosulás a nappal együtt feneketlen éjbe hanyatlana csak azért, hogy elégtételt szolgáltasson e mozgalom vezetőinek, a kik Vérfürdőn át gázolnak a trónig S kaput csuknak az irgalom előtt. Más és derültebb kép lebeg szemeim előtt. Lehet, hogy csak vizio, de én ragaszkodom hozzá. Egy nagy szövetséget látok magam előtt, a fagyos északtól szakadatlan sorban a perzselő délig. Az Atlanti óczeán háborgó hullámaitól a Csöndes-tenger szelídebb vizéig egy népet látok egy nyelven, egy törvényen, egy hiten, végig az egész kontinensen, mint a szabadság hazáját a minden égtáj és minden haza etnyomottjainak menedékét." E szavakat mondva, beszélik olyanok, kik tanúi voltak a nagy szónok előadásának, Bright leült és kezeibe temette arczát, korán elköltözött szeretett lányára gondolva s a tömegből pedig, mely lélegzetét visszafojtva hallgatta, fuldokló sírás hangjai törtek elő. Azonban az angol világi szónoklat legszebb tradicziói is az egyházi szónoklat emlőiből s Kromwell szelleméből merítették ihletjüket, azért oly klasszikus tökélyt! remekei azok ma is a szó, a beszéd művészetének. Ki ne érezné ezt a hatást p. o. Lincoln második székfoglaló beszédében, melyet méltán mondanak egy hatalmas orátori tehetség, Periklesz és Demosztenesz legszebb korára emlékeztető gyöngyének a maga egyszerű, fenséges és nemes akczentusával? „Bízvást reméljük, buzgón óhajtjuk — így szólt többek közt Lincoln — hogy a háború zord csapásai mielőbb múljanak el rólunk. De ha Isten úgy akarja, hogy addig tartsanak, míg kétszázötven év fáradhatatlan munkájának minden fölhalmozott gyümölcse romba dől s míg minden csöpp vért, mely az ostor alól serkedt ki, ugyanannyi kard által ontott csöpp vér torol meg: úgy most is azt kell mondanunk, a mit háromezer év előtt mondtak: „az Ur szándékai mindenben igazak és helyesekÉs nem kevesebb evangéliumi