Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-06-30 / 26. szám

munkban, hogy a bibliát bonczoló, de attól magát teljesen függetlenített német theológia hatása alatt a szentírás és a keresztyén konfessziók fundamentális tanításai is elavult s félreteendő zsidó vagy germán fogalmaknak minősíttetnek, vagy pedig a túlzó kritikai és szubjektív irányzatok által realitás nélküli eszmékké finomíttatnak? Érvényesítettük a liberalizmust a gyülekezeti, iskolai és egyházkormányzati téren is. De nem az evangéliumi, hanem az a nélkül való liberalizmust. De isszuk is annak keserű levét. A gyülekezeti életből teljesen kipusztult az egyházfegyelem: a konfessziótlan és sok esetben bibliátlan prédikálás pedig elvágta az életerét a felekezeti öntudatnak, az egyháziasságnak és áldozatkészségnek, s mindezek eredményeképen felburjánzik mindenféle bűn, vezetőszerephez jutnak az arra méltatlan elemek, megbénul az alkotó erő és az egyetlen forrást, a melyből fokozódó szükségeinket kielégíteni reméljük, csak az államkasszában látjuk. S ki veszi számításba azt, hogy magasabb egyházkormányzó testületeink is olyan emberekből alkottassanak meg, a kik mind; magán, mind közerkölcseik, mind hithűségük és egyházszeretetük tekintetében valóban méltók a vezető szerepre? Nem az-e a csaknem egyetlen szempont, hogy az illető, főként ha világi, nagy névvel, magas társadalmi vagy politikai állással rendelkezzék és az úgynevezett liberalizmus hirdetője legyen? S az eredmény a közegyházban is csak az, a mi a gyülekezetekben: az alkotásra való erőtelenség, a politikai szempontok érvényesülése, diplomatikus hallgatás vagy lagymatag felterjesztések az egyház exisztencziáját veszélyeztető es a történelmi jogokat elforgató törvényalkotásoknál, mindenek felett pedig a közegyház anyagi életének teljesen az államhoz való kötözgetése, oly mértékig, hogy egy esetleges szeparáczió teljesen romba döntené összes instituczióinkat. Nem ezt mutat)ák-e a felekezetnélküliség és a reverzálisok törvényesítése; a 48 : XX. t.-cz. értelmének kiforgatása és a különben is már gazdagon dotált r. kath. egyház javára magyarázása; a lelkészi, tanári és tanítói kongrua olyan megoldása, a mely mellett csak a nemzet ellenségei erősödnek s lelkészeink, tanáraink és tanítóink mind kevésbbé érzik gyülekezeteikkel s a fenntartó egyházzal való szoros kapcsolatukat; közegyházi instituczióinknak, gyülekezeteink s alsó-, közép- és felsőiskoláink exisztencziájának majdnem teljesen az államsegélyre alapítása és az az eredménytelen lagymatagság, a mellyel akár törvényben biztosított jogaink érvényesülését sürgetni próbálgatjuk, akár a Róma részéről bennünket ért támadások ellen szavunkat felemeljük? S a mikor a tévesen értelmezett protestáns liberalizmus kirekesztette egyházunk életéből az ellenőrző egyházi fegyelmet, nemcsak a gyülekezeti tagok magánélete vált nebánts virággá, hanem egyházkormányzóinké, tanítóinké, tanárainké és lelkészeinké is. Nem látjuk, nem tapasztaljuk-e, hogy ennek következtében sokszor érdemetlenek jutnak a vezetőhelyekre; hogy iskoláinkból csaknem teljesen kipusztult az egyházias szellem; hogy a lelkipásztorok életében is mind gyakrabban mutatkoznak szomorú defektusok, s hogy gyökeret kezd verni közöttünk a kettős morál elve, a mely szerint csak az tartozik a közegyház elbírálása alá, a mit lelkészeink, tanítóink és tanáraink ex cathedra tanítanak és hivatalos minőségükben cselekesznek, — ezenkívül pedig élhetnek, taníthatnak, írhatnak úgy, a mint nekik jónak tetszik?! S nem a tévesen értelmezett liberalizmus következménye-e az, hogy bár érezzük belső és külső erőtelenségünket és sürgetjük az evangélium alapján való regenerácziónk szükségességét, a dolgozni nem akarók belekapaszkodnak a „külföldieskedés", a „pietizmus" üres kifogásaiba, a szent és sérthetetlen „parókhusi" jogokba és elfojtják még a dolgozni kívánókat is s hivatalos előterjesztésben állapítják meg a konvent által megalkotott rendszabályokra nézve is, hogy azokat nemcsak keresztülvinni nem lehet, de nem is szabad?! S nem látjuk-e, nem vesszük-e észre, hogy nemcsak az egyke és a reverzális lélekhal ászát emészt bennünket, mint a lassan őrlő szú, de tekintélyben, befolyásban is napról napra visszaszorulunk? Hol vannak azok az idők, a mikor a közpályákon a protestánsok vitték a vezetőszerepeket, nem azért, mert protestánsok, hanem mert a legmegbízhatóbb, legmunkásabb és legintelligensebb elem voltak? Hol van az az idő, a mikor a magyar protestantizmusra megbecsüléssel tekintettek még a nem hozzá tartozók is és jogainak, szabadságának védelmét állami, nemzeti érdeknek tekintették ? Ma büntetlenül rúghat rajtunk bárki is. Hajdani érdemeink legfeljebb egy-egy kényszerült miniszteri nyilatkozatban találnak elismerésre; jogaink azonban érvényesítetlenek maradnak nemcsak, hanem állam és társadalom fokozódó érdeklődéssel siet a római katholiczizmus támogatására. Miért? Azért, mert nemcsak hogy nem látja bennünk a magunk és az állami és társadalmi rend megőrzésére szükséges erőt, de azt is látja, hogy a magunk gyengeségét titkon elismerve, olyan társadalmi és politikai irányzatok támogatására vagyunk hajlandók, a melyek a magát konzerválni törekvő állam és társadalom érdekeivel ellenkeznek. Ezeket a jelenségeket eltagadni nem lehet. De megvitatni lehet és szükséges. Ezért hoztuk szőnyegre a komoly kérdést s mondottuk el benne