Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-06-30 / 26. szám

vet sem szőhetünk, semmi igaz munkára nem vállalkozhatunk, ha Ő vele nem lépünk összeköttetésbe, A kiben élünk, mozgunk és vagyunk mindnyájan. Maradjunk tehát meg abban, a mit nekünk Isten tükrének szemlélete által tanit, a mikor az a természetet, a történelmet, a saját életünket az örökkévalóság fényében ragyogtatja előttünk. És még ha egyelőre csak homályosan látunk is, még ebben is juthatunk előbbre és előbbre, szóval nagyobb tökéletességre és több világosságra, úgy hogy lassanként mindig jobban fog oszladozni a köd, foszladozni a fátyol és szétoszlani a felhő és folyton több és több sugár ömlik el előttünk, mindenek felett az isteni értelem pedig folyton tisztábban és érthetőbben jelentkezik előttünk a mindenségben. De azért még ekkor sem szabad elbizakodnunk. Mert hisz tudnunk kell, hogy még ezután is millió titok marad számunkra megfejtetlenül s a mindenség nagy titkait földi elmével teljesen megérteni nem fogjuk sohasem. De nékünk erre nincs is szükségünk. Mert, ha most még csak tükör által látunk is, szent a bizonyosság, hogy jön egy még tökéletesebb élet is számunkra, a mikor majd „szemtől szembe" kerülünk mindazzal, a mi örökkévaló, szent ós igaz. Addig tehát csak hit által járunk és a zsoltáros költő szavai jutnak folyton eszünkbe: „Nálad van az életnek forrása. A te világosságod által látunk világosságot. " Jungius A. M. E. után Z. A protestáns liberalizmus kérdéséhez. (Befejező közlemény.) S mindezeknek elmondása után még* egy kérdésre kell felelnem. Arra, hogy szükség volt-e a protestáns liberalizmus kérdésének felvetésére és megvitatására? Én úgy ítélek, hogy szükség volt reá és hogy szükség volna a komoly, nem a harczot és a személyeskedést, hanem a békességet és az igazságot kereső megvitatásra. Szükség volna, mert úgy látom, hogy nem egy tekintetben oly tág értelmezést talál magyar protestáns, különösen református egyházunkban a protestáns liberalizmus, a mely mellett folyton lefelé csúszunk, nemcsak a konfesszionális, hanem a bibliai alapról is és erősen vesztjük evangéliumi protestáns, illetve református jellegünket és mindezzel együtt híveinket és nem hitfeleink előtt régi tekintélyünket és megbecsültetésiinket. Ennek a lefelé csúszásnak és belső és külső romlásnak néhány feltűnőbb jelenségére kívánok ínég reámutatni. A ki nyitott szemekkel néz, lehetetlen, hogy észre ne vegye, hogy a patentális kor nagy, tiszteletreméltó és eredményes küzdelmeinek lezajlása óta, ha fejlődött is a magyar protestantizmus egyházalkotmányának megalkotásával és egyetemes instituczióinak felállításával, de hanyatlott belső építő, alkotó erejében, színtelenedett karakterében, megbénult hódító hatalmában, nemcsak, hanem fogy és pusztul számban és mindinkább kikerül ama tényezők közül, a mellyel államnak és társadalomnak feltétlenül számolnia kell. Ennek a belső és külső hanyatlásnak, az én ítéletem szerint, eredendő forrása a protestáns liberalizmus helytelen magyarázata, alkalmazása és a politikai liberalizmussal való veszedelmes összekeverése. Nem akarom bővebben fejtegetni, hogy a magyar református egyháznak „helvét hitvallású evangelikus" történelmi, majd „evangélium szerint reformált" újabb nevéről történt lemondása közvetlenül mennyiben gyakorolt befolyást konfesszionális és evangéliumi tekintetben történt elszíntelenedésünkre és belső meggyengülésünkre, csak reámutatok, mint a helytelenül értelmezett protestáns liberalizmus eredményére. Néhai Kovács Albert, a ki pedig nagyon is liberális theológus volt, még szükségét látta annak, hogy a debreczeni zsinat által megállapított „evangélium szerint reformált" névnek „evangélium szerint" meghatározó részéről, annak az egyházalkotmány kiépítésére és az egyház egész szellemére vonatkozó jelentőségéről külön magyarázatot adjon egyházjogi előadásain, sőt szükségesnek ítélte ennek még papi vizsgái dolgozattémául is kitűzését, — ma pedig, az újabb névváltoztatás után ki keresi, ki veszi tekintetbe, hogy egyházunk, mint reformált egyház az evangélium szerint van reformálva, tehát az evangélium szellemének kellene érvényesülnie mind belső, mind külső életében? S nem látjuk-e, hogy egyházunk ügyeinek intézésében nagyobb szerepet játszanak az úgynevezett liberális politikai tekintetek, mint az evangélium elvei, s hogy az alapnak : a gyülekezeteknek, illetve a presbitériumoknak jogai folyton összébb zsugorodnak és a felsőbb egyházi hatóságokra, legfőképen pedig a konventre és a törvényben nem konstitnált protestáns közös bizottságra czentralizálódnak ? A konfessziónak a névből, majd a reá való hivatkozásnak a lelkészi esküből kihagyása szintén a tévesen értelmezett protestáns liberalizmus eredménye, a melynek következményei erősen meglátszanak lelkészeink és tanáraink tanításain és írásain. Ki az ma már, a ki, bár egyházunk közhite a helvét hitvallásban volna kifejezve, tekintettel lenne arra ? Nem azt halljuk és olvassuk-e inkább, hogy szabadon nyilatkozhatnak meg, templomi és tanári katedrán a konfesszióval ellenkező és a tudománynak különböző szelei által hajtott egyéni vélemények? S nem ott járunk-e ma már, elég szegényes tudományos theológiai irodai-