Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1912-06-23 / 25. szám
része. Szóról szóra így hangzik: „A vallási életre vonatkozó nagyobb bajként a gömöri esperes az jelenti, hogy a hétköznapokon már csak alig egy-két egyházban tartatik meg a reggeli és esteli istentisztelet. Ez a jelentés meglepő. Hasonló jelentést más egyházmegyéből nem kaptam ugyan, de hallottam innen-onnan szórványos eseményekről, hogy ezek az istentiszteletek másutt is kezdenek elmaradni, sőt, hoyy a szokásos vasárnap délutáni prédikálások, vayy katekhizácziók vagy bibliamagyarázatok is el-elmaradóznak.l c Ezek után azonban már kezdjük egy kissé érteni a baptizmus terjedését. íme tehát egy szomorú jelenség. Ma, a mikor a világ minden protestáns egyháza a modern kor kívánalmának megfelelő modern eszközökkel és intenzivitással dolgozik, nálunk Magyarországon akadnak egyházmegyék, a hol még azt a sovány táplálékot sem nyújtják a lelkeknek, a melyet eddig legalább adtak, de a melynek elégtelenségéről már régen meg kellett volna győződniök. Vájjon kiket terhel az ilyen hanyagságért, a felelősség? Vájjon még az ily megdöbbentő jelenségek mellett is ellenzője marad a belmissziónak Sárospatak? Átkozódó papképviselő. Sikamlós a politika parkettje. Elcsúsznak azon még a rajta járást megszokottak is, hát még azok, a kik nincsenek hozzászokva! A legutóbb lezajlott képviselőházi harczok szomorú bizonyságot szolgáltatnak erre. Csupa elcsúszás, sőt valóságos bukások, a mik elénk tárultak. Megcsúszott rajta kisebbség és többség, elnök és közönséges képviselő; egy pár ember pedig valósággal felbukott a tumultusban. Restelljük, hogy az utóbbiak között kellett látnunk egy evangélikus lelkészt is, a ki, elragadtatva a politikai szenvedély által felkavart haragtól, átkot szórt az elnökre, nemcsak, hanem annak ártatlan feleségére, gyermekeire és maradékaira is. Az elnök eljárásával egyáltalán nem értek egyet; nem azért foglalom tehát az átkozódó lelkész-képviselőt krónikába, mert az elnök eljárását kívánnám védelmezni, hanem azért, mert a lelkészképviselő úr átkozódása olyan valami, a mit elítélő szó nélkül hagyni nem lehet. Hova kell fokozódnia a szenvedélynek, hogy egy protestáns pap a haragtól lángolva átkot szórjon nemcsak ellenfelére, hanem annak családjára és maradékaira is! Es milyen nem lelkipásztornak való mesterség a politika, a mely a Krisztusnak szeretetet hirdetni hivatott szolgáját átkozódó ellenféllé formálja át 1 Jó lenne ezt szomorú tanulságul levonni a politikai szerepre kívánkozó papoknak és pásztoroknak, s a veszedelmes politikai arénából visszatérniük oda, a hol helyüket hivatásuk kijelöli: nyájaikhoz I Kettős erkölcstan ? Eddig a római katholiczizmus és a modern társadalom kiváltságai közé tartozott. Úgy látszik, hogy a protestántizmus is meg akarja szerezni ezt a kettős arczú szobrot. Es pedig nem csupán szalóndíszül, hanem az élet irányadó tényezői közé I Pedig ez csak dugárúként kerülhet a protestántizmus körébe! Hozzá a magyar protestántizmus körébe, a mely a maga egyenes ós egységes szellemére büszkén szokott hivatkozni. Sőt a nyílegyenes és vaskövetkezetességű mivoltára sokat adó magyar kálvinizmusba akarják ezt a dugárút becsempészni. Betetőzi a helyzet paradoxiáját az a körülmény, hogy a magyar református Sión régi klasszikus őrhelyében, Debreczenben kísérelték meg a kettős erkölcstannak a református keresztyénségbe való behozatalát. Nem hihetjük, hogy a cselekedet tiszta tudatával! Az alkalmat rá Aczél Gáspár és a szabadkőművesség s az a köríil folyt vita adta. Az indítóok a protestáns liberálizmus védelme és biztosítása volt. Ilyen nemes indítóok ilyen korcs és végzetes okozatot hozott létre. Ferenezy Gyula dr., a debreczeni főiskola ezévi rektora, a Debreczeni Protestáns Lap szerkesztője, lapja május 4-iki számában „A protestáns liberálizmusról" cz. czikkében rejtőzik a kettős erkölcstan réme. Az Aczél Gáspár szabadkőműves röpiratáról s szerzőjének fegyelmi alá vonásáról szólva, egyik jelesünknek ide vonatkozó véleményét idézi. Ennek egyik részlete igy szól: „Az Aczél Gáspár könyvét se írjuk a terhökre (t. i. a szabadkőművesekére). Ez az A. G. dolga és az A. G. tévedése ; azonban ismételten hangsúlyozzuk, hogy a feljelentő bűne. De ettől eltekintve, Aczél Gáspár, szerintünk csak úgy volna kriminálitásba vonható, ha nyilvános tanteremben, előadása közben, tanítványai előtt fejtegette volna azokat a hivatolt összehasonlító mith^lógiai közhelyeket. Ellenben az a körülmény, hogy valaki zárt baráti körben, nem hivatalos minőségben s nem is a nagy nyilvánosság előtt miféle nézeteket árul, az csakugyan nem tartozik a hivatalos egyházra, melynek nem feladata »z eretnekek felhajtása, a „compelle intrare", hanem a szeretetteljes és atyafiságos elbánás, a mint Kálvin mondaná." Nos, ezekben a sorokban ott van a kettős erkölcstan gondolata: a hivatalos és nem hivatalos minőségben való magatartás, a nyilvános és magános élet elkülönítettsége, kétfélesége. A tanár az előadóteremben lehet theista, szabadkőmíves röpiratában pedig atheista; az iskolában keresztyén, a társadalmi egyesületben természettudományos (?!) világnézetű?! A pap a szószéken lehet keresztyén, a családi és társadalmi életében pogány ?! Az egyházhatósági vezéremberek lehetnek a közgyűléseken a keresztyén hit és szeretet emberei s a közéletben zsarnokok, kalmárok és czinikusok?! Es ehhez a „hivatalos" egyháznak semmi köze? Hát szomorúan látjuk sokszor, hogy nincs köze, s ez az egyik nagy oka a magyar protestántizmus erőtlenségének. De kérdezzük: nem volna-e kötelessége az egyháznak ennek a kétlaki, sorvasztó, áldatlan állapotnak a megszüntetése? Persze nem a fegyelmivel kellene kezdeni, hanem már a — választásnál! És kérdezzük, hogy Jánuszarczú augurokkal lehetett és lehet-e valaha egységes szellemű, hatalmas életet teremteni? Sőt kérdezzük, hogy a finom lelkiismeret, az emberi öntudat, a szellemi egység és egészség megmaradhat-e ilyen kétlakiság mellett?
