Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-06-16 / 24. szám

hordozásban, fegyelmezésben bárminő eltérés, már az emlékezetbe való hű elraktározás s odaadó alkalommal kipakolás, összevetés vágya úgy leköti a kis szellemi valóságot, hogy elernyednek az izmok, elalélnek az idegek. De ugyanezen jelenségek zavarólag hatnak a fele­lésre s a már szólításnál megrezzent szervezet alig tudja erőit annyira összeszedni, hogy akár a legjobban be­gyakorolt kapcsolatokat reprodukálni képes legyen. Pedig ez a fő, itt dől el a tanári munka értékelése, ez a vizs­gálat tárgya. Ha megy minden, mint a karikacsapás, kikerekedik az igazgatói ábrázat és sokat jelentő tekin­tet lendül nemes főhajtással a fő-fő úr felé. És önkén­telenül jutalmazódik az ú. n. magoltatás, a könnyű munka, a léleknélküli felelet. A beírások, magaviseleti jegyek megnyugtatóan tájékoztatnak a magaviselet felől, melynek „erkölcsi" jelzője is van s kiállítható a bizonyít­vány az iskoláról, hogy „feladata magaslatán áll!" Ettől pedig még mindig megtörténhetik, hogy az a megdicsért gyermek, ősszel almát, télen fát „szerez" a szomszédból; a vásárfia az ő zsebében legtöbb és legolcsóbb, mert csak mozdulatokkal fizet; ismeri a sör­forrásokat és a szeparék rejtelmeit; a mozikba barátnő­vel jár s a zálogházban ismerősként üdvözlik; csak az orfeum tudja kiverni blazirtságából s az orvos fej­csóválva adja utasításait; ha még sportért is rajong, úgy lehet, túl van az olyan kis üzletecskéken, minő az idegen nadrágzseb megdézsmálása, vagy a nővér és házi­asszony eldugdosott fillérkéinek népszerűsítése. A szülők sem nagyon érdeklődnek efélék iránt, mert a gyermekre fordítható időt az előmenetel, jobban mondva a boldogulás iránt való tudakozódásra szentelik. Legtöbbször egyetlen szempontból nézik a dolgot: a tanulásra tett kiadások jó befektetésnek bizonyulnak-e, vagy nem ? Különösen olyan iskolában, melynek tanulói a szegényebb néposztályból kerülnek ki, nem egyszer könnyekig ható áldozatokról értesül az ember. Mikor egyik anya elbeszélte sírások között, hogy „pedig tessék szíves lenni elhinni, hogy csak akkor eszünk húst, ha ő is otthon van, máskor mindig eladjuk a majorságot, csakhogy hiányt ne lásson, s mégis ..." megrendült ben­nem minden helyes ítélkezés s a szülői szeretet óriási volta mellett megrokkant minden kötelesség. És örömmel fogadják a kegyelmet, mert bíznak, hogy megjő az esze, aztán megjavul, csak haladjon, hogy a boldogulás útja ne legyen csukva előtte. Míg a vagyonos azzal érvel, hogy úgy sem megy kenyérpályára, az üzletet fogja folytatni, vagy otthon marad a birtokban, mert a szülő már úgyis öreg, de még a falu sem adja meg a becsüle­tet, ha nincs érettségije, meg katonáéknál is . . . Lakáslátogatás sem sokat ér. Gyanús szemmel nézik, félremagyarázzák. Ez nem volna baj. Elbeszélge­tünk, tudakozódunk, szekrénybe, ládába is betekintünk, s bizony mindenütt azt látjuk, a mi nincs és megemlít­jük az otthonlevők kezét, hogy ha az most látná, igaz­gatná. Végig fut a hír az egész utczán s már az asztal mellett, könyvre könyökölve vár a következő szállás, mert a kamarások szava, jele, füttye rendbe szedeti a köny vespolczoí s ágy alá rúgta a szem elé nem valókat. Aztán tovább megyünk, s 1—2 hónapig újra vidám a világ. Ha szemmel akarjuk tartani, nincs más mód, mint az internátus. Testi egészsége szemünk előtt van, az orvosi vizsgálat sűrűbb, eredményei ismeretesek előttünk, tudjuk mire kell vigyáznunk nagy észrevétlenségben, a messzi háttérből, mintha sejtelmünk sem volna. Ennek több mozgás, annak több levegő; egyik nappal tanul inkább, azt este sem gátolja egészséges, üde csillogást! szeme. Egyik félrevonultan tud dolgozni, az emlékezet­képek a csendben izmosodnak, kapcsolódnak ; a másiknak lelkében zaj közepette inkább cziczáznak a képzetek s az elevenség párhuzama biztosítja az egyensúlyt. Ma­gunk és családtagjaink is részt veszünk játékaikban, munkáikban. A kert fái, az ágyasok virágai körül min­deniknek van sajátja, mit ültet, gondoz, öntöz, véd. Egy­egy fészekodú titka az egész nép szerető gondja. Dehogy is hullana csak egy morzsa is a földre, szemétbe, mikor az etetőt mindig lesik a kis féregpusztító munkatársak. Azután ellátogatunk üres időnkben a másik, harmadik pavillonba, hol szintén úgy laknak, egy tanár körül 25—40. Egyikben kisebbek, másikban nagyobbak, osz­tályra, korra közelebbállók. Egymás támaszai, segítői, a kik magyaráznak, tudakolnak, kérdeznek, meghallgatnak s döntés czéljából a tanárhoz, vagy egyetlen helyettesé­hez, a gyakorlóhoz fordulnak. Egyikük mindig ott van. Es folynak a megbeszélések, felvilágosítások, czáfolások, bizonyítások. Mikor már mindenik fél előhozakodott kész­letével, véget vet a vitának a bölcs döntés, a szerető szó, mely megadja mindeniknek a magáét, érdeme sze­rint a jóból, szőrmentén a kellemetlenből. Lassanként összenőnek, a családias érzés kiegyenlíti az ellentéteket, megfékezi az indulatokat, lecsillapítja a szenvedélyeket s egy jövendő társadalom előlegezett békéje, nyugalma áraszt derűt az arczokra, boldogságot a szívekbe. Min­dig vonzódó szeretettel gondolnak vissza második ottho­nukba, nem tudnak iskolát cserélni, vége az annyira káros és vészes vándorlásoknak, még iskolák végeztével is ott marad egy darab a szívéből. És átadja fáját, bok­rát az utódnak és számon kéri, meglátogatja s így fej­lődik ki egy gyémánt-hálózat, mely összeköti a lelkeket nemzedékről-nemzedékre. És eljönnek a fiak lelkesedni, örülni ugyanoda, hol apáik töltötték napsugaras ifjúsá­guk éveit s ihletet nyernek a szent örökség munkálásá­ban. A falakon egy-egy sikerültebb festmény, itt egy szép faragvány; ott gyűjtemény az életbe kikerült lakók szellemi, kézi termékeiből, miknek első zsengéje oda kerül az alma mater oltárára. De talán messze is mentem. Csak annyit akartam mondani, hogy nem paragrafusok és rendeletek, hanem a szeretet uralkodik, mint a családban ; nem kaszárnyák, hanem olyan házak, melyek közelebb állanak az otthon maradt ákáczlombos hajlékhoz. így gyarapodnék a kis

Next

/
Thumbnails
Contents