Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-05-26 / 21. szám

rendtartásaink „főbelövetik-felakasztatik" elve fényesen igazolva volna. Sem a kertésznek, sem a nevelőnek nem szabad késlekednie pillanatig sem s a mint tisztába jött gyanújával, ápolni, orvosolni, oltani, irtani kell. Mert ha hagyjuk, nemcsak a határozottan mérges gyümölcsök miatt veszedelmes, hanem azért is, mert a díszelgő gaz a jók elől is eléli a tápláló nedveket. így tehát a nevelői munka vagy megtorló, a már kétségtelen eredményekkel szemben ; vagy megelőző, a hol még csak tünetek gyaníthatok. A megtorlás csak a többi tanulóra való szempontból menthető, de nagyon kétes értékű. Ritkán sikerül olyan összhangnak kifejlődnie az iskolai közvélemény és az alkalmazott büntetési mód között, mely a túlnyomó többség hangulatát kedvezőleg befolyásolná. Hiszen még a tanári testület tagjainak véleménye is rendesen szétágazó, eltérő, sőt mereven ellentétben álló, értékelés, vérmérséklet, időkor, érdekeltség (a tanuló előmenetele, segédkezése, stb.) s más okok következtében, hát még az iskolatársak gondolkodása mennyire megoszlik az értesültség foka, az illető magánviszonyai, modora s ezer más tényező hatása alatt ?! Már pedig nem képzelhető rombolóbb hatás annál, mint a mit az ifjú, túlzásokra mindig hajlandó kedély képzelet- és érzésvilágában okoz az igazság mérlegének jobbra-balra lendülése. Épen ezért a körültekintésnek, utánjárásnak, átgondolásnak, a kétségtelen bizonyítékok szálait csokrozó eljárásnak s az egész helyzet világos, éles, kidomborodó rajzának minden terhe, nehézsége a vizsgálatot lefolytató egyének súlyos kötelessége, lelkiismeretben dolga, mert a többi tanár ítélkezésének ez az alapja és kiindulási pontja. így termel daczot, képmutatást a megtorlás, ha szigorúbb — laza felfogást és zabolátlanságot, ha enyhébb volt kelleténél. Azon megint lehet vitatkozni, hogy melyik vészesebb és kárhozatosabb. A „keményszívűek" kétségtelenül a dacz és képmutatás pusztításait fogják kedvezőbb színben feltüntetni s szinte statisztikai bizonyossággal állítják, hogy míg az enyhe ítélet rombolása majdnem egyetemes és felette alkalmas arra, hogy teljes felfordulást, sőt anarkiát hozzon létre, addig a dacz és képmutatás kevésbé ragályos lelki kór, inkább az egyéni tulajdonságoktól függ s az egyesekhez simuló voltánál fogva nincsenek hullámai, egy pontra szigetelődik. A „lágyszívűek" ellenben mindig épen a kérdéses egyén tulajdonságaiban találják meg azokat a tagadhatatlan jóra valló vonásokat, melyek teljes garancziát szolgáltatnak a javulásra. A megtérésre alkalmat kell adni ott, hol a hibát elkövette s a jó reménységgel nem lehet felhagyni, midőn a magábaszállás és töredelem jeleit mutatja, „Csínyek" mindig voltak és lesznek, anélkül, hogy felfedeztetésük esetében bármily zord ítélettel is kiirthatok volnának ; — ha pedig enyhébben ítélik, abból sem lesz világvége, mert lám, sokkal több a titokban maradt csiny, mely csak a diákság tudatát csiklandozza s mégsem esett ki a világ feneke. Elekes Imre. (Folyt, köv.) KÖNYVISMERTETÉS. Adatok a magyar protestáns gályarab-lelkészek történetéhez. Közli dr. Thury Etele theológiai akadémiai tanár. Különlenyomat a Történelmi Tár 1909—12. évfolyamaiból. (Folytatás és vége.) Krampich osztrák diplomata a maga módján arra igyekszik odaát Hollandiában az irányadó körök figyelmét felhívni,' hogy Magyarországon vallási üldözés nincsen, a szóbanlévő rabok épen nem vallásuk miatt, hanem lázadás miatt bűnhődnek. Mikor először hírét veszi a dolognak, a nélkül, hogy maga tájékozást szerezne felőle, egész határozottsággal állítja: vallási üldözés nincsen, ilyesmire nem kell gondolni. Fentebb is érintett levelében a többi között ezt írja Bécsbe (1675. okt. 7.): „Ich sage unterdessen bey allén, dass Ehrwürdige Kayserliche Mayestat niemand wegen der Religion, sondern alléin wegen der Rebellion gestrafft oder gebant habén." Nem új dolog. I. Ferencz franczia király az 1535-január 21-iki szörnyűségek után pl. hasonlóan járt el, kijelenté, hogy „csak olyanokat ért büntetés, a kik az állami rendet akarták felforgatni" („qui omnium rerum subversionem... molirentur ac tentarent"). Bruyninx Henrik, a szövetséges hollandi rendek bécsi nagykövete a magyar gályarabok büntetése nyomán keletkezett felháborodás hatása alatt épen azt kutatta, mi az igaz ebben a vádban. Miután a kellő tájékozást megszerezte, megszerkesztette és a bécsi kormányhoz benyújtotta emlékiratát, melynek kivonatát Hollandiába küldött jelentéséből ismerjük (1. az LXVI. okmányt). Az emlékirat első sorban azt óhajtja igazolni, hogy Hollandia barátságos közbenjárása az ártatlanul szenvedő magyar prédikátorok érdekében távolról sem érinti a a királyi jogokat (nihil regii derogare iuris), ez a pont azoknak szól, a kik ott Bécsben szenvedélyesen tiltakoznak minden közbenjárás ellen, mondván: az idegen beavatkozás a császári felségre nézve tűrhetetlen. Ékesen szól a hollandi követ arról, hogy minden néven nevezhető vallási üldözés káros, de nemcsak káros, hanem a keresztyén emberhez méltatlan, sőt egyenesen az örök üdvösséget veszélyezteti. Van-e hamisabb állítás annál (melyet annyira hangoztatnak), mely szerint az evangélium híveinek fegyveres kiirtása Isten előtt kedves ? Óva inti a követ a fejedelmet, hogy magát hamis ürügyek által félrevezettetni ne engedje („sich durch einen falschen schein nit lassen betriegen oder verführen"). A mi a gályarabok politikai bűneit illeti, itt csak vádak forognak fenn, de a bizonyítékok hiányzanak. Mi alapon utasítottak el eddig minden közbenjárást? A politikai vétség vádjának alapján. Ámde épen ez az, a mi igazolva nincsen. Az emlékiratnak hatásáról Lipótnak 1676. febr. 15-én kelt leirata tájékoztatást nyújt, melyben Krampichot értesíti, hogy Bruyninx hollandi nagykövet közbelépésére a magyar gályarabok szabadonbocsátását megengedte. (LXV. oki.)