Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-05-26 / 21. szám

szendergésbe merült magyar kálvinista egyházunkat fel akarjuk ébreszteni, élő, ható tényezővé kívánjuk ismét tenni a nemzet, a társadalom s a mi fő: az Isten országa világában ! Lássunk munkához! Munkánk közben majd meglátja mindegyikünk, melyik az az egyetlen fundamentum, a melyen erősen megállhatunk és sikerrel munkálkodhatunk ! Dr. K. I. ISKOLAÜGY. Utazás az iskola körül. {Iskolai fegyelem.) Ez alkalommal az iskolai fegyelemmel kapcsolatos kérdésekről szeretnék egyet-mást elmondani. Mert hiszen ezen fordul meg igen sok olyan kérdés is, mely látszólag nincs kapcsolatban vele. Nem szabad a fegyelem szót abban a szűkebb értelemben vennünk, melynek korlátai a két csengetyűszó; sőt még területileg, sem szabad az iskolai kapuk közé szorítanunk. Tulajdonkép időileg az egész tanulói idő, területileg pedig mindaz a hely, a hol csak lejátszódik, az iskolai fegyelem fogalmához tartozik. E körön belül aztán a fogalom tartalmát a tanuló élete adja, mindennemű nyilvánulásával, egyszerűségében is gazdag változatosságával. Áttekinthetőség szempontjából tehát rendkívül sok nehézség áll az ellenőrzés útjában. És ezek száma és nagysága újabb kombinácziókat tüntet fel az életkor, a város nagysága, iskola népessége, családi és egyéni diszpozicziók, lakásviszonyok, baráti kör s ezer más kisebb-nagyobb, de hatásában kiszámíthatatlan körülmény szerint. Azt megtehetjük, hogy figyelmünket egy vagy más irányban inkább leszegezzük, de az eredmény épenséggel nincs mindig arányban a szorosabb vizsgálat körébe vont mozzanatokkal s nem szabad olyasmit feltételeznünk, hogy az okozatok és okok között egyenes arány viszonya van. Súlyosan lényegbe vágó tünetek igen gyakran olyan kis, alig, sőt olykor észre sem vehető tényezőkre vezethetők vissza, hogy azzal végleg szakítanunk kell, hogy a lelki fejlődés körében a kiindulópontok között mint lényeges vagy kevésbé lényegesek között különbséget kellene vagy lehetne tenni. A helyes nyomon járó lelki diagnózis azért ró súlyosabb feladatokat az ezzel megbízott egyénre, mert még az okozatok sem állanak olyan határozottan előttünk, mint pl. a testi kórok tünetei az orvos előtt. A kórboncztan pozitív irányzatú eredményei képesítik az orvost olyan következtetésekre, melyek legtöbbször igazaknak bizonyulnak és csak ritkább s többféle összetételt mutató esetekben kell rendkívül megfeszítő szellemi fáradsággal kutatni és felkeresni, több-kevesebb sikerrel felfedezni az igazi okokat s ennek alapján tud helyes diagnózist megállapítani. A tanítással foglalkozó egyén ilyen irányú vizsgálódása nem támaszkodhatik valószerű eredményekben gazdag kísérletekre, mert ha a szervezetek ugyanazon tünetek között módosított összetételű orvosságokat igényelnek, a sokkal gazdagabb s több egyéni jegyet feltüntető lelki élet még nagyobb változatosságot mutat fel s tulajdonképen megfelelő esetekben egyöntetű eljárások alkalmazása szinte képtelenségnek látszik s ilyen irányú kísérletezés feltétlenül több kárt eredményezne, mint hasznot. Az individuális nevelés elvének alkalmazása tehát ugyanaz az eljárás, mely kombinatív erejével eddig is olyan sok szép, tetszetős, sőt ez idő szerint kizárólag helyesnek mondott eredményt teremtett azzal, hogy a természettudományok módszerét alkalmazta az úgynevezett szellemi tudományokra. Jogosultsága most kétségbevonhatatlannak látszik s olyan eredményeket igér, hogy megvesztegeti a kísérletezést nem szerető konzervatív egyéneket is. Ez újabb mozgalomban újabb élet nyilvánul s a figyelem irányítása által már is eredményre mutat. De feltételeket is diktál s ezek nem olyanok, melyeknek helyes vagy helytelen voltáról lehetne vitatkozni, hanem olyanok, melyeknek megvalósításánál ma legyőzhetetlen akadályok merednek elénk. Az a rendkívül nagy tömeg, mely nevelés czéljából a tanító szeme előtt van, lehetetlenné teszi az individualitás elvének valósítását. Még a kész, összetorlódott nevelési hibák, lelki kórok, tényekben jelentkező ferdeségek is csak büntetést vonnak maguk után, mert a mai iskola képtelen gyógyítani. Büntetünk első-, másod-, harmadízben, s ehhez úgy hozzánőtt a gondolkodás, hogy a sorrend átugrását kivételes esetekben megtűri ugyan, de. a sorrendtől eltekinteni nem enged a közvélemény. Szívesebben veszi még a végső s elég gyakori eszközt, a több vagy kevesebb czerimóniával garnírozott eltávolítást is, mint a paragrafusoktól eltérő s tisztán egyénekre alkalmazott büntetésmódot. Különösen a tanuló érzi meg nyomban az eltérést s a legerősebben tiltakozik ellene, hogy az általa s nála tapasztalt nevelési hiányok- vagy hibákért az iskola őket, magukat vegye orvoslás alá. Megszokta mindenki, hogy kényelmesen intézze el a kérdést s a gyermek dolgaiért szenvedjenek a szülők. Mert minden súlyosabb büntetés a szülőket éri s a mai iskola épen azzal mutatja meg képtelenségét a javításra, hogy minden alkalommal a szülőket sújtja erkölcsi és anyagi bírsággal. A hol pedig nem állunk szemben ilyen tényekkel, a hol még csak egy-egy villanás, futó borulat sejteti a változást, a megfigyelés legszövevényesebb útjait, módjait kell előszednie a tapasztalatnak, ha nem akar a feltevések útvesztőibe tévedni. Végtelen lelkesedés, szeretet s intuitív tehetség kell a gyermeki lélek analíziséhez és határtalan türelem a lelki tények bonczolgatás4hoz. Mert itt csirájában kell megsemmisíteni mindazt, miről ítélkezésünk kedvezőtlenül nyilatkozik s nem szabad engednünk az elbokrosodást, mert akkor gyökerei kiirthatatlanok. A duzzadó életerő, mint a tavaszi sugár, dús tenyészetet varázsol s bizony több a gyomlálni való mint a meghagyható. Ha arra várnánk, míg kétségtelenül előttünk áll a kifejlettségében pompázó burján, úgy