Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-05-26 / 21. szám

Ennek a két nagy elvnek egysége a pünkösti lélek, az apostoli munka és a keresztyén élet. Ez a lélek és élet van hivatva a XX. századbeli világ újjásztilésére 1 V. J. Belmissziói kurzus. Az utóbbi hetek szenvedélyessé váló vitái közepette egy rendkívül fontos indítvány vetődött fölszínre: tartsunk az ORLE. őszi gyűlésével kapcsolatban 4—5 napra terjedő belmissziói kurzust. Az eszmét örvendező lélekkel fogadtuk igen sokan. Ugy halljuk, hogy a kivitel körül némi nehézségek merültek föl. Nem kívánjuk azokat bonczolgatni, csupán annak a reménységünknek adunk kifejezést, hogy azok nem fogják ennek az életrevaló eszmének megvalósulását lehetetlenné tenni, vagy néhány évvel későbbre tolni. A nagy czél érdekében, bárminő áldozatok árán is, el kell hárítanunk minden akadályt és még az idén valóra kell váltanunk az első belmissziói kurzus eszméjét, a magyar ref. egyház belső megerősödésének eme biztató zálogát. Meg kell tartanunk minden körülmények közt az elsőt, hogy a következő években kövesse a második, a harmadik, a negyedik ! Égető szükség van erre. A lelkészek érzik, hogy a XX. század szenvedélyesen csapkodó hullámai közepette bármily erős lélekkel hirdessük is a szószékből az az Isten igéjét, ez egymagában nem elég már a megváltozott viszonyok mellett. Nem lehet megelégednünk azoknak a mind kisebb és kisebb körre szoruló csoportjával, a kik önként keresik föl az Isten házát. Nem lehet azt vallanunk, hogy csak azok érdemlik meg az evangélium hirdetésének az áldásait, a kik önmaguk jönnek érte. Látjuk, hogy ez a gondolkozás egyfelől templomaink elnéptelenedésére vezet, másfelől tág kapukat nyit a szektáskodás apostolai számára. Érezzük, hogy ilyen fölfogás mellett egyházunk nemcsak hogy nem gyarapodik lelkiekben, anyagiakban, hanem ellenkezőleg, oldott kéve módjára hullanak szét tömött soraink és az adakozási kedv, mely oly csodákat művelt gyülekezeteink körében, mindjobban és jobban eltűnőben van. Minden hivatását átérző lelkész tudja, hogy az egyénenkénti lelkipásztori gondviselés nélkül nem lehet gyülekezetének igazi lelki vezére. Érzi annak a szükségességét, hogy külön-külön foglalkozzék a gyülekezet kicsinyeivel, serdülő ifjaival, leányaival, felnőttjeivel, házasságra lépőivel, szegényeivel, betegeivel. Átérzi, hogy gyülekezetének nemcsak lelki életét kell erősítenie, de azzal párhuzamosan annak anyagi megizmosításán is kell fáradoznia. Mindezt érzik a lelkipásztorok százai és százai. De önmaguktól nem tudnak elindulni. Hol és hogyan kezdjék? Melyik a legelső teendő? Hogyan törhetik fel a belmissziói munka óriási területén az ősugart? Mindezekben a kérdésekben tanácstalanul állanak. Egyikük-másikuk hallja ugyan, hogy itt vagy ott, ezt vagy azt próbálták. Ő is megpróbálja. Kellő tájékozottság hiányában a legtöbbször — eredménytelenül. Nem jól rakta le az alapokat, nem jól választotta meg az útirányt. Ez azután sokakat elkedvetlenít. Magam is sok lelkésztársamtól hallottam, hogy szívesen megtennének mindent, de nem tudják, mit tegyenek ? Többeknek adtam magam is írásbeli, szóbeli útmutatást. Ezt teszi most a konvent is, a mikor belmissziói kézikönyveket is ad ki. Nagy fontosságú lépés; de ne feledjük, hogy az életet nagyon nehéz könyvből tanulni! így vagyunk az egyházi élettel is. Sokat, nagyot sokat nyújthatnak a könyvek, sok félreértést oszlathatnak el, sok homályt űzhetnek el. De a belmissziói munkát is látni kell! Nagy érdeme a Ker. Ifjúsági Egyesületek Nemzeti Bizottságának, hogy — külföldi támogatással ugyan — utazó titkárt tart, ki városról-városra, faluról-falura jár, mintatanitásokat végez, gyakorlati példákkal útmutatást nyújt a lelkészeknek ifjúsági egyesületek szervezésére, vezetésére. A mióta titkára szertejár az országban, egyre alakulnak erre is, arra is az ifjúsági egyesületek. Örvendünk már eleve, hogy a belmissziói munkásság alfájának, a vasárnapi iskolának is lesz már nemsokára vándorapostola hazánkban. Egy-egy ember azonban — bármily buzgósággal teljesítse is tisztét — csak évtizedek alatt járhatná sorra összes gyülekezeteinket. Mily kézenfekvő tehát a gondolat, hogy a lelkészek gyülekezzenek össze évenként néhány napra és szakavatott munkásoktól halljanak bőséges tapasztalatokon alapuló útmutatásokat; az ő vezetésük mellett lássanak minta vasárnapi iskolát, ifjúsági egyesületet, bibliaolvasó kört, mértékletességi órát, szeretetvendégséget stb.-t. A mit saját szemeinkkel látunk, erősebben megragadja elménket, mint a mit csak olvasunk vagy hallunk. Ne aggassza a mozgalom kezdeményezőit, hogy az első belmissziói kurzuson talán kevesen leszünk. Bár nem hiszem, hogy így lesz: a magam részéről az sem kedvetlenítene el, ha mindössze húszan-huszonöten lennénk is. Az sem tartana vissza, ha esetleg még kevesebben lennénk ; még az sem, ha azt látnám, hogy a résztvevőknek akár a fele is nem szívvel-lélekkel látna munkához. Nem tudhatjuk, hogy a többiek közül nem akad-e olyan, a ki apostola lesz a belmissziói munkának?! Meg ha apostola nem lesz is, nem fog-e egyikük-másikuk a saját gyülekezete körében száz és száz lelket megtartani, megnyerni az istenországa számára? Meg ne feledjük: emberé a munka, Istené az áldás! Még egyet. Mielőtt munkához fogunk, meg munkánk közben is ne arra vesztegessük az időnket és az erőnket, hogy azt kutassuk, ki köztünk az „élő", meg a „nem élő" keresztyén, ki a „liberális", ki a „reakcziós", ki tagja ennek vagy annak a titkos társaságnak, ki nem ? Mindezek csak arra jók, hogy széttagolják azt a kicsinyke sereget is, a mely őszintén akar munkálkodni 1 Hangoztassuk inkább azt, hogy a —- fájdalom — legtöbbször csak a mult emlékéből táplálkozó, csendes