Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-04-14 / 15. szám

Pál apostol tisztán látja maga előtt a czélpontot. Nekidől teljes erejével a munkának. A czél: Isten hívásának megértése a Jézus Krisztusban. Le kell rázni a földi salakot. Föl kell szabadulni az élet rabbilincseitol. Föl kell repülni a tisztább légkörbe. Ez az igazi boldogság, az Isten közelsége, ehhez nem fogható semmi földi ragyogás. Dr. T. I. A következő lelkészi nemzedék magyarsága. Az egyik tekintélyes napilap „Theológiai intézetek magyarsága" czímen, néhány napja mélyen elszomorító képet tárt elénk a következő lelkészi nemzedék magyarságáról. Különböző felekezetek szerint, egyenként felsorolta, hogy theológiánkint, szemináriumonkint hány papnövendék vallotta magát magyarnak, németnek, tótnak, szerbnek, oláhnak ? Csak a végső adatokat lássuk felekezetenként. A latin szertartású katholikus intézetekben 875 papnövendék tanul, kik közül magyarnak vallotta magát 646, németnek 67, tótnak 125, horvátnak 15, bunyevácznek 5, oláhnak 26, vagyis a növendékeknek több, mint egynegyedrésze : 238 valamely nemzetiséghez tartozónak vallotta magát. A 241 görög katholikus papnövendék közül 90 vallotta magát magyarnak, 139 oláhnak (Balázsfalván és Szamosújváron mindannyian I), 10 ruténnek, 2 horvátnak, tehát csaknem kétharmad részük nemzetiségi. A görög keleti románoknak mind a 192 papnövendéke oláh, a görög keleti szerbeknek is minden növendéke szerb. A reformátusoknál mind a 466 theológus magyar. Az ág hitv. evangélikusoknál 238 hittanhallgató közül csak 81 magyar, német 125, tót 30, szerb 1, horvát 1. Az unitáriusoknak 12 magyar theológusuk van. Az összes theológiákon együttvéve 1303 magyar, 192 német, 155 tót, 358 oláh, 10 rutén, 18 horvát, 1 szerb (a karlóczaiak nélkül) és 5 bunyevácz theológus tanul. Vagyis 1303 magyar theológus mellett felényinél több: 739 nemzetiségi van. Ha meg az 1303 magyar theológusból még leszámítanék a 466 magyar kálvinista hittanhallgatót, midössze 98-czal több magyar papnövendék maradna, mint a hány nemzetiségi van. Ha pedig a karlóczai szerb theológusokat és — a budapesti rabbiképzŐ 18 növendékét leszámítva — nagyobbára Galicziában és egyéb külföldi országokban tanuló leendő magyarországi rabbikat is számba vennők, a különbözet aligha el nem tűnnék teljesen. A szomorú valóság tehát az, hogy a reformátusok leszámításával a leendő magyarországi lelkészek közt ugyanannyi nemzetiségi lesz, a hány magyar! A kálvinista theológusok azok, a kik a mérleget a magyarság javára billentik. Mint a kérdéses napilap is megjegyzi: „A magyarok nagyobb számát a reformátusok adják s nélkülük nagyon szomorú lenne a statisztika." Szerintünk még így is nagyon szomorú. Szomorú nemzeti szempontból, szomorú a felekezetközi (interkonfesszionális) viszonyok szempontjából, végül — bármily különösnek lássék is — szomorú saját egyházunk szempontjából is. Minden igaz magyar ember lelkét mélységes szomorúsággal töltheti el az a tudat, hogy mi lesz abból a népből, a melynek szellemi vezérei, a lelkipásztorok — a harmadfélmilliónyi kálvinistaság körében működők kivételével — felerészben a magyarsággal szemben többé-kevésbé ellenséges érzületű nemzetiségiek köréből kerülnek ki! Itt állanak előttünk az oláhság folytonfolyvást előrenyomuló tömegei. Látjuk nap-nap után, mint oláhosítják el a hajdan színmagyar vidékeknek ma is szép magyar nevű lakóit a pópák, kik közül soknak az őse nem rég még szintén magyar volt. A mit a németség és svábság fokozatos magyarosításában nyernénk is, többszörösen elveszítjük az oláhokkal szemben. A felekezetközi viszonyok is egyre rosszabbodnak a nemzetiségieknek a papi pályán való előtérbenyomulásával. Különösen a róm. kath. egyházzal való viszonyunk elmérgesedésében tapasztaljuk ezt. Azzal a tagadhatatlan ténnyel állunk szemben újabban, hogy az intelligens magyar ifjúság idegenkedik a róm. kath. papi pályától. Üres helyeikre sváb vagy még inkább tót ifjak özönlenek, kik előtt a magyar faj évezredes múltjával igazolt tiirelmessége ismeretlen fogalom. Színmagyar plébánossal ritkán akad bajunk, annál könnyebben a sváb ós tót vérből valókkal. Ezért kell nékünk is fájlalnunk, a mikor azt olvassuk, hogy az esztergomi szemináriumban 95 papnövendék közt 29 tót van, Beszterczebányán 20 közül 16, Kassán 45 közül 18, Nyitrán 28 közül 25, Kalocsán 44 közül 12 német, Temesvárott 53 közül 17. Ha ezek helyett is magyar ifjak ülnének a szemináriumokban, egész más reménységekkel nézhetnénk a felekezetközi viszonyok jövő alakulása elé 1 És hol lesz a lelki harmónia azok közt a színmagyar gyülekezetek és leendő papjaik közt, a hova ezek a theológusok kerülnek majd plébánosok gyanánt ?! Mert hisz az még csak érthető volna, hogy német vagy tót anyanyelvű gyülekezetekbe kerüljenek, de ma már ott állunk, hogy az Alföld testestől-lelkestől magyar népének lelkigondozását is jórészt tót meg sváb plébánosok látják el. Ez a körülmény nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a róm. kath. hívek sokasága — papja révén — mindinkább elhidegül egyházától s aligha csalódunk, ha azt állítjuk, hogy ez az elhidegülés az ugyanott élő más keresztyén felekezetek körében is érezteti hatását. De miért szomorúak ezek a viszonyok reánk, reformátusokra nézve is ? Nagyon szomorú az oka. Egymást váltogató kormányaink mintha örökségképpen vennék át azt az annyiszor csődöt mondott nemzetiségi politikát, hogy a nemzetiségeket nem erélyes eszközökkel, hanem nagylelkűségünkkel kell legyőznünk. Ennek a két balkezű politikának az alapján azután két kézzel szórják a kormányok a nemzetiségi egyházaknak az államsegélyeket, képtelen arányokban folyósítják az állami fizetés-