Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-04-14 / 15. szám

kiegészítéseket, fényes iskolákban államköltségen nevelik hazánk leendő ellenségeit, ösztöndíjakkal halmozzák el a leendő nemzetiségi agitátorokat. Ez a szerencsétlen politika azt vallja, hogy a magyarokkal nem kell törődni: azok úgyis megmaradnak a haza hűséges fiainak; e helyett a nemzetiségieket el kell csitítani, nehogy teleharsogják a külföldet, hogy mennyire elnyomjuk őket. Ez az oktalan politika eredményezi, hogy míg 25, 50, 80 lelkes kis oláh szórványokat is anyaegyházaknak tekint kultuszkormányunk, mi hányszor zörgetünk hiába az ajtaján, ha több száz lelkes színmagyar szórványainkat, leányegyházainkat akarjuk önálló gyülekezetté alakítani ! Ez az oka annak is, hogy 1466, 1474, 1487, 1494, 1511 sőt 1548 korona kongruát is kaphat egy-egy oláh pap. Próbálná csak meg egy református lelkész bejelenteni, hogy néki is mindössze 51 korona 46 fillérre rúg a gyülekezetétől kapott járandósága, mint a hogy a 238 lelkes szászveresmarti gör. kath. gyülekezet papja tette: majd meglátnók, mit tenne vele a kormány! Ezért kell tehát nemcsak nemzeti és felekezetközi szempontból, de saját egyházunk szempontjából is szomorúan látnunk a nemzetiségieknek egyre fokozódó térfoglalását a papi pályán. Az állam a helyett, hogy a faj fenntartó elem lelkipásztorait támogatná, erősítené, a nemzetiségieket kívánja lekenyerezni. Minthogy az állam anyagi ereje nagyon is korlátolt, ezeken a korlátokon belül csak bizonyos összeget fordíthat egyházi czélokra. Már most minél több a lekenyerezendő nemzetiségi pap, annál kevesebb jut a magyar állameszme száraz kenyéren tengődő, magyar voltuknál fogva hűtlenségre sohase vetemedő, szegény harczosainak. Lenne csak oláh a harmadfélmilliónyi kálvinista egyház, lenne csak oláh nemzetiségi agitátor a több, mint kétezer kálvinista pap: csak úgy dőlne az ölünkbe az állami fizetéskiegészítés, az államsegély ! De így miért adna nékünk többet az állam, hisz mi — magyarok vagyunk! Mikor lesz már végre valahára ebből a képtelen állapotból is — feltámadás?! Dr. K. 1. ISKOLAÜGY. Utazás az iskola körül. biztos, határozott s a diplomatikus fogalmazás mellett is félreérthetetlen módon adott kifejezést gondolatainak. Többé nem burkolózik általánosságokba, nem vádol átaljában, hanem konkretizálja tapasztalatait s kimondja tiszteletre méltó őszinteséggel, hogy nagy hiányokat lát a tanárképzésnek úgy a szakszerű ismeretek mélységét és biztosságát, mint didaktikai és methódikai képesség és készség mérvét illetőleg s a tanulmányi eredménytelenséget egyenesen erre vezeti vissza. Ennek ódiumát nem hagyja a tanárságon a maga egészében, hanem megosztja az egyetemi tanárok, mint a tanárképzést vezető férfiak, és a bevett rendszer gyarlóságai között. Végre is annak a tanárjelöltnek élvezetesebb lett volna azokkal a stúdiumokkal foglalkozni s olyan módszereket, gyakorlati szempontokat elsajátítani, melyek jövendő tanítási tárgyaival szorosan összefüggenek. És tehet-é valamit az ellen a sár, hogy milyen edényt alkosson belőle teremtője?! De az emelkedett lelkű emberek szokásaként nem azért állapítja meg e szomorú tényt, mintha egynéhány tuczat egyénnek feljajdulásában s az amúgy is iskolaellenes közvélemény ujjongásában gyönyörűségét találná. Sőt fogalmazásának gyöngéd voltával épen a személyi élt akarja teljesen mellőzni s egyúttal rámutat olyan eszközökre és utakra is, melyekkel a jövőt védeni, a bajt megszüntetni, a veszedelmet megelőzni óhajtja. E tervek megbeszélésére kiváló pedagógusokból bizottságot állított össze, egyelőre a latin tanításnál tapasztalt eredménytelenség okainak kiküszöbölésére. A dolog természetéből folyó kíváncsisággal várom s hiszem, várja más is a megállapodásokról a híreket, de egyelőre még e tárgyalások főbb kérdéseivel és szempontjaival sem vagyunk tisztában. Tehát várakoznunk kell. A szükséget, mely a bátorszavú elnöki megnyitó hangját erősítette, senki nem vonja kétségbe. Szakemberek évek óta szokatlan megegyezéssel ismerték el épen a latint illetőleg, hogy az eredmény sem a nagy óraszámmal, sem a tanár és tanítvány munkaerejét igénybevevő fáradsággal nincsen arányban. Ebben a kérdésben a fenntartók és felekezetek szerint változó iskolák egyet értettek. Sőt egy figyelmet érdemlő mozzanat is gyakran volt hallható, hogy t. i. az alsóbb osztályokban inégcsak, mégcsak, — de a mint közeledtünk az érettségihez, oly mértékben hanyatlott a tudás, mintha vissszafejlődött volna. Mintha csak ezt mondtam volna: a meddig az én tanári szakismeretem, alapos és biztos tudásom terjed, addig a tanítás is jobban, biztosabban és eredményesebben megy; de a mint feljebb kell mennem, magam is sok nehézséggel küszködöm s ez a bizonytalanság leforrázza az eddigi sikereket is. De a milyen őszinteséggel és férfiúhoz illő egyenességgel elismerem és bevallom ez igazságot, épen olyan határozottsággal kell rámutatnom arra is, hogy elfogultság ós rövidlátás volna minden okot ebben az egyben Összefutva látni s az eredménytelenségért egyedül és pusztán a tanárt vonni számadásra. Hogyan tanulja lel(Tanárok gyűlési és tanulmányi költségeiről.) Csaknem állandó a panasz a tanárképzést illetőleg. Akár a nevelési szempontok képzelt vagy valódi mellőzését, akár az eredményekkel szemben támasztott igények ki nem elégítósót állapítják meg különböző illetékességű helyen, változó stilizálással, de mindig a tanárra tér vissza a gondolat, s a vád nem hogy csökkenne, hanem emelkedőben van. Legutóbb a Pedagógiai Társulat nagyérdemű elnöke, kinek szava ma kiváltságos súllyal esik a mérlegbe közoktatásügyi kérdésekben, úgy tudományos téren, mint a tanárképzés terén szerzett érdemeinél fogva, különösen