Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-01-14 / 2. szám

anyagot halmozna fel, mint Mitrovics gondolja. De másrészről meg nem tudjuk elképzelni azt sem, hogy ha az alsóbb fokon megtűrhetők a felekezeti iskolák, miért lennének veszedelmesek épen mint egyetemek, a hol már öntudatosabb ifjúság fogadja kritikus lélekkel a szellemének irányítását czélzó törekvéseket? Van azonban még valami, a mit nem szabad figyelmen kivül hagyni s ez az, hogy a keresztyénség s így a református vallás is határozott világnézetet ad, ennek terjesztésére, ápolására, fenntartására alapított iskolákat, tehát súlyt helyez rá, értéknek tartja azt, olyannak, mely egész életre szól. Vájjon miért akarjuk ezt a szellemet épen a főiskolák világából eltávolítani ? Talán azért, hogy ezáltal is tápláljuk azt a balvéleményt, hogy a vallás és tudomány, hit és tudás kiengesztelhetetlen ellentétben állanak egymással? Igen, dehát akkor meg mért látjuk ezt oly értékesnek az alsóbb fokon? Vagy azt képzeljük, hogy az egész vallásos szellemet, idővel, a középiskolák elvégzése után, talán oly könnyen ki lehet kapcsolni az egyéniségünkből, vagy levetni, mint a gyermekkor ruháit? Sajnos, hogy ez a felfogás a mi társadalmunkban s a mi egyházunkon belül is folyton erősebb lesz az intelligenczia körében. S mi ezzel szemben nem tudunk elég erősen rámutatni arra, hogy nekünk igenis egy határozottan református keresztvén szellemű egyetemre volna szükségünk, hogy egyházunknak s nemzetünknek multunkhoz méltó fiakat neveljünk. És itt rá keli mutatnunk egy fájó sebre, olyanra, a melynél legjobban érezzük már ma is a református egyetem szellemének hiányát. Általános ugyanis a panasz, hogy felekezeti középiskoláink határozott református karaktere és bélyege elhalványult, itt-ott szinte végkép el is veszett. Vájjon nem az-e ennek az oka, hogy a tanárképzés nincs a kezünkben s az állami egyetemeken végzett tanárok egynémelyike teljes közönynyel, érzéketlenséggel, sőt az újabb korban szinte nyílt vallás- és egyházellenes felfogással is választatik meg, I talán épen csak azért, mert véletlenül reformátusnak született? S így vagyunk más területeken is. Már most, ha mindez pl. a görög-keleti egyházban történik így, ebben nincs semmi veszedelem, mert annak semmi befolyása sincs a fajmagyarság s a nemzet életére és fejlődésére. De váj jon mi, a kik a múltban épen a magyar nemzeti voltunkat is legerőteljesebben érvényesítő kálvinizmusunkkal vittünk vezérszerepet e nemzet történetében, vájjon hogyan akarjuk megtartani ezt a pozicziót a jövőben, ha lemondunk azokról a fegyverekről s velük együtt annak a szellemnek hathatós erővel való érvényesítéséről, mely a múltban épen legnagyobb erőforrásunkat képezte? Mert ne feledjük el, hogy nem azért lett dicsőséges Debreczennek, Pápának, Sárospataknak és a többi kis vidéki városnak a neve a múltban, mert véletlenül magyar vidékek központjai voltak, hanem azért, mert a kálvinizmus által ott lüktetett a fajmagyarság szíve azokban a szellemi czentrnmokban. Mi tehát Mitrovicscsal szemben azt mondjuk, hogy épen azért, mert a debreezeni főiskolát elveszítjük, most már kétszeres erővel s éberséggel kell vigyázni többi főiskoláink megtartására, mert a jövőben már nekik kell elvégezni azt a munkát is, a mit eddig Debreczen végzett. S hogy ez megtörténjék, arra nézve első sorban is az szükséges, hogy azokon a főiskolákon ne csak tudományt tanítsanak, hanem kálvinista egyéniségeket is neveljenek. S vigyázzanak arra, hogy az ultramodern szocziológiai és kriminológiai s egyéb elvek mellett a református keresztyén világnézet elvei se kerüljenek a háttérbe. Mert a tanszabadság és modern tudományosság elve még nem jelentheti szerintünk a kálvinizmus elszíntelenítésének szükségességét. És ki tudja, a távol jövőben, egy új erőteljes fejlődés után, talán mégis véghez visszük majd azt, a mire ma nem voltunk képesek. Mert mi, sajnos, nem okulunk a nyugati nemzetek példáin, a helyett, hogy az ő kárukon tanulnánk, a mikor lehet. így pl. nyakra-főre adjuk át az államnak iskoláinkat, a nyugati reformátusok meg épen a felekezeti iskoláinkért irigyelnek bennünket. Hollandiában ezelőtt száz évvel államosították az iskolákat. S ma, a ref. gyülekezetek megundorodván az úgynevezett állami vagy semleges iskolák destruktív szellemétől, egymás után állítják fel nagy áldozatok árán a ref. felekezeti, úgynevezett keresztyén elemi és középiskolákat. Pedig ott egynyelvű nép él s a reformátusság nem védi egyszersmind az ország uralkodó fajának érdekeit is különösképen. És ők még tovább mentek. Az erős hitű reformátusok egy része belátta azt, hogy ügyük diadala csak úgy van biztosítva, hogy a négy meglevő állami egyetem mellé felállítanak még egy ötödiket is. (Az egész ország lakossága hat millió.) S a kis 400,000 lelket számláló Qereformeerde Kerk-nek volt bátorsága fölállítani a maga egyetemét Amsterdamban, tehát egy oly városban, a hol pedig már amúgy is volt egy egyetem. És ők, a debreezeni tőkékhez képest koldustarisznyával, mégis fölállították azt s most is évenkint úgy gyűjtik össze részben a fenntartási költségeket. Négyszázezer ember buzgósága tart fenn egy egyetemet s nevel ott kevés számú, de kiváló szellemű ifjúságot, a kik, mint Kálvin nyilai, nem tévesztik el soha a czélt a holland társadalomban. Elsőrangú képzettségű, de egyszersmind mély hittel is bíró emberek, a kik a holland intelligencziának egyik legértékesebb elemei, bizonyságául annak, hogy a református egyetemi szellem sohasem lehet sem a tudományos képzés, sem a nemzeti egység veszedelmére. És ki tudja, vájjon nem fogunk-e mi is egykor egy nagy csalódás után ide jutni? S így talán majd elkövetkezik egykor az idő, a mikor már mi is égető szükségét kezdjük érezni annak, hogy a debreezeni állami egyetem mellett, talán épen Debreczenben, vagy valahol másutt, megnyissuk a mi századokon keresztül óhajtott református egyetemünk kapuit. De vájjon mi lesz addig? Vájjon tudunk-e oly alapokat gyűjteni, melyek ha az alkalom kedvező, egy ily egyetem megteremtését lehetővé teszik ? Mert vigyáz-