Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-11-12 / 46. szám

iparosok vallása" nevezet szerint belevétessék a vallásszabadság keretébe: de Bocskay nem engedett. Végtelen csapás lett hazánkra, hogy Bocskay és a rendek kívánsága: „a jezsuiták kitelepítése hazánk területéről" nem lett végrehajtható. A magas klérus és hívei kijátszották e pontot; a keserű forrást bennhagyták . . . ennek levét itta a magyar nemzet . . . sőt, mint a klerikálizmus előretolódásából látjuk, issza ma is. Egyik legnagyobb védőeszme megpendítője a jezsuita kérdésben Bocskay volt! A bécsi békét nagy fellendülés követte, mint a szabadság diadalát mindig követni szokta. Mindkét hitvallású prot. egyház felszabadult a kath. püspökök hatalma alól s önállólag szervezkedett. Mindenik egyház autonómiája életbe lépett, az ágostai hitvallásúaké a zsolnai zsinaton (1610). A bibliaterjesztés szárnyakat nyert; megjelent a fejedelmi biblia, melyet I. Rákóczi György kezdeményezett (Várad; 1661). A 150 zsoltár is megjelent magyar versekben Szenczi Molnár Albert fordításában (1607) és közkinccsé lett. Ezt énekeljük ma is. A református egyházkerületek s minden kerületben a kollégiumok virágzásnak indultak az egymást követő erdélyi ref. fejedelmek alatt, mert Bocskay újra visszavívta Erdély függetlenségét. Bethlen Gábor, I. és II. Rákóczi György alatt (1619—1660) érte el délpontját a magyar protestantizmus hazánkban. De a királyság területe mindig növekedvén, a róm. irányzat erőt vett és 1660—1781-ig a legszomorúbb visszaesés kora állt be. Az utolsó ref. fejedelem, Apafi Mihály halála után (1690 ápr. 15) az erdélyi fejedelemség is újra visszakerült I. Lipót hatalma alá. A török uralom is megdőlt (1686), nem kellett politikai szükségből tűrni a protestánsokat. A békekötések kora lejárt, a törvények félremagyarázása és érvénytelenítése mindennapos volt. Európát átfonó jezsuita vasháló szálai fojtogatták a szabad nemzeteket — a magyarokat is. Elég legyen hivatkozni a gyász évtizedre (1671—1681),. mely alatt lelkészeink és tanítóink száműzés, börtön és gályarabság keserű kenyerére szorultak; a szenvedők közül megmaradtakat Svájcz, Hollandia, Anglia és a német prot. rendek külső segélye hozhatta csak vissza az árva hazába. Végre a felvilágosodás szelleme II. Józsefet a „türelmi rendelet" kiadására indította (1781) és a legnemesebb Habsburg-királyt: II. Lipótot 1792-ben az országgyűlés XXVI. számú „vallásügyi törvényének" meghozatalára buzdította. Ekkor állíttatott vissza a protestáns egyház szabadsága a bécsi béke alapjára s azóta erősödik fokonként egyházunk, az időközönként megismétlődő támadások ellenére is. (Folyt, köv.) A konventi iroda és a tandíjkárpótlás. Október hó elején, a midőn már türelmetlenül vártuk az adócsökkentési segély esedékes második részletét: kapunk a konventi irodától egy körlevelet, melyben sürgősen kéri tőlünk az állam által adott vagy adandó tandíj kárpótlás hiteles kimutatását, mert ha ezt be nem küldjük, „a megállapított segély utalványozása késedelmet szenved Köztudomású tény, hogy a tandíjkárpótlás még igen sok egyházhoz nem érkezett meg, jóllehet több mint egy éve folyamodtunk érte. Foglalkozott ezzel az üggyel mostani kerületi gyűlésünk is. E szerint mi megírtuk a konventi irodának, hogy eddig semminemű segélyt, vagy értesítést nem kaptunk a minisztériumtól; az adó-csökkentési segélyt azonban sürgősen kérjük, mert a normál költségvetésben megállapított II. félévi kiadásokat nem fedezhetjük. Ezzel, mint a ki jól végezte dolgát, türelmesen vártunk néhány napot. Eltelt két hét; segély nem jött, hanem jött helyette az előbbihez teljesen hasonló körlevél, melyre széljegyzetül az is oda volt toldva, hogyha mindeddig nem érkezett volna meg a tandíjkárpótlás, hát „sürgessük ki", mert különben „a megállapított segély kiutalása késedelmet szenved", — ismétlődik refrainszerűleg a fenyegetés. Vájjon mi akar az lenni? Ebben az akaratos politikai világban másra alig gondolhat az ember, mint obstrukczióra. A konventi iroda megobstruálja az egyházakat, hogy az adócsökkentési segélyek kiutalását késleltesse. És az a gondolat, mely előbb csak tréfának tetszett, komolyra vált, mikor néhány kartársamnak elpanaszoltam a dolgot. Szinte irigykedtek rám, hogy énnekem csak két levélre kellett válaszolnom ; ők már háromszor kapták meg ugyanazt a körlevelet s háromszor válaszoltak reá az enyémhoz hasonló tartalommal, és segély még sincs. A konventi irodának ez az eljárása a legnagyobb mértékben érhetetlen. Az egyházak jogos segélyének kiutalásával a konventi iroda van megbízva, s azt látjuk, hogy jogaink érvényesülését épen a végrehajtó közeg akadályozza meg; még pedig azzal az indokolással, hogy a tandijkárpótlás még nem érkezett meg. Hát tehetünk mi arról? És a következményeket mégis nekünk kell viselni? S hogyan lehet bennünket arra figyelmeztetni, hogy „mi sürgessük ki" a tandíj kárpótlást ? Hol sürgessük, kitol sürgessük? Hiszen szóba se állnak velünk, akár a tanfelügyelőhöz, akár a közigazgatási bizottsághoz, akár a minisztériumhoz fordulunk. Hát nem a konventi irodának volna ez kötelessége ? Nem azért állíttatott-e fel, hogy az ilyen fontos, egyházunkat egyetemlegesen érdeklő ügyeket egyöntetűen, központilag intézze? Hiszen mi is hozzá akartunk fordulni segítségért. És most ő utasít, hogy sürgessük ki. Az is érthetetlen, hogy miért teszik függővé a tan-