Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)
1911-11-12 / 46. szám
több szív nyert e gazdagságból, annál inkább fogyott a testi, a földi nyomor, — annál inkább fogyott a lelkeken rágódó féreg, a bűn. Mert a mely szívben Krisztus, mint legfőbb jó él, az magához öleli a szenvedőket, kesergőket, csalódottakat, a bűnösöket, hogy hallják Krisztus szívének dobogását, érezzék a szívből hulló vércseppek melegét, melyek érettük hullanak, hogy megigazuljanak. És megigazultak. Az ősök a hit és szeretet ragyogó példái, kik börtönt, halált szenvedtek, de Krisztushoz hívek maradtak, hogy lelkesítsenek s a mulandókról az örökkévalókra emeljenek. A világ azonban nagyot változott. Ma nem lelki, hanem földi kincs után fut az emberiség s ezért eldobja az Isten s egyház szeretetét, lerombolja a családi élet alapját képező erkölcsi törvényt. A lelenczek házait azért kell szaporítanunk, mert fogynak az igazi apák és anyák, a kik a szivükből kitagadott Krisztussal gyermekeiket is leszakítják keblökből, azok gondozását a társadalomra ós államra bízzák. Ha Krisztus ma földet, pénzt, hivatalt és méltóságot osztogatna — bizonyára seregestől mennének hozzá a szolgalelkek, hogy leborulva imádják őt; de mivel csak lelkének kincseit kínálja, házai üresek, — az anyagiakban szegény Názárethi nem kell az emberek nagy tömegeinek. Pedig Krisztus az anyagiakban is segít. A keveset megsokasítja, a keserűt megédesíti — s bizony nem a harag és gyűlölet, hanem a krisztusi szeretet az, a mely a kenyér körül folyó harczokat megszünteti, a nagy érdekellentéteket kibékíti, a mikor a szeretet uralma alatt a gazdag többet nyújt a szegénynek, a szegény pedig megelégszik az igazságos résszel, melyet a szeretet nevében nyer. A nagy szocziális kérdések megoldásához ma is hit ós szeretet szükséges. A hit lelkesít, égbe emel, hogy ott megtisztulva leszálljunk a földre, hogy a szeretet törvényének életet adjunk. Hit az egyház, a haza jelenének és jövőjének diadalában, — szeretet, áldozatkészség a krisztusi eszmék megvalósításáért, — így leszünk Krisztus tanítványai, Pál apostol követői, ha nemcsak meghalljuk, de meg is tartjuk buzdító és erősítő szavait: „Vigyázzatok; álljatok meg a hitben, — úgy cselekedjetek, mint férfiak ; legyetek erősek!" Keresztesi Samu. A vegyesházasságokról szóló szabályrendelet. Püspökeink és főgondnokaink még 1909 deczember havában értekezletet tartottak, hogy az egyházunkra nézve oly sok vérvesztességgel járó vegyesházasságok körül követendő eljárás terén mind az öt egyházkerületre nézve egységes megállapodást juttassanak érvényre. Megállapodásuk az egyes egyházkerületek elé került és miután elfogadták azt, egyik-másik kerület már életbe is léptette s a szabályrendeletet minden lelkészi hivatalhoz megküldötte. Az új szabályrendelet a lelkészek kötelességeit körvonalozza a vegyesházasságok körül. Voltaképen nemcsak a lelkészekét, hanem az egyháztanács tagjaiét is. Már csak ebből a szempontból is végtelen nagyfontosságú. Ez az első szabályrendelet, mely az egyháztanács tagjait a lelkipásztori munkálkodás körébe rendszeresen bevonja. Magát az égető hiányt pótló szabályrendeletet általában szerencsés alkotásnak tartjuk. Ez azonban nem zárja még ki azt, hogy egyetmás pótolni valót ne találjunk benne. Helyesnek és üdvösnek találjuk a reverzálisok nyilvánosságra hozatalára, a gyermekek megkeresztelésére, a hitoktatásra, a reverzálisok vissza vonatására, a presbiterek kötelességeire, az esketési stólák megváltására vonatkozó paragrafusokat. De valamennyi közt a legnagyobb jelentőségű a 11. §, a mely egy evek óta terjedő fekélyt vág ki egyházunk testéből, a mikor kimondja, hogy „azon vegyesházasulók, kik más egyház javára kötöttek megegyezést, egyházunkban ki nem hirdethetők, meg nem eskethetők és egyházi tisztséget nem viselhetnek'1 . Ha a legutóbbira alig volt is példa, annál gyakoribb volt az első kettő. Micsoda képtelen és szégyenletes állapot volt, hogy lelkészeink Isten áldását kérték az olyan egyháztag frigyére is, a ki egyházunkat megtagadta, más egyháznak igérte oda születendő gyermekeit ! A r. kath. pap meg sem esket, sőt ki sem hirdet olyan vegyes párokat, a kik nem adnak reverzálist a római egyház javára, mi meg még azokat is megeskettük, a kik ellenünk adtak egyezséget! Voltak lelkészek, a kik úgy okoskodtak, hogy „elég, ha már reverzálist ad valaki a kárunkra, még hozzá ne is nálunk esküdjék!" (Voltak — fájdalom — olyanok is, a kiknél talán az esketési stóla is nyomatékos érv gyanánt szerepelt.) Ezek elfeledték, hogy a ref. fél sokkal könnyebben lemond a még csak ezután születendő gyermekei vallásáról, mint arról, hogy ne a saját templomában, hanem a római vagy görög kath., görög keleti, stb. templomban esküdjék olyan czeremóniák kíséretében, melyek teljesen idegenek rá nézve. Ezt szégyenli megtenni, mert az at}rjaíiai és ismerősei is látják, míg a reverzálisadásról alig értesül valaki. Elfeledték, hogy a világért se mondanának le a legtöbb helyütt arról, hogy a templomunkban is ki legyenek hirdetve, mert megszólná őket az egész község. Ha megtagadták volna tőlük az esketést vagy még hozzá a kihirdetést is, aligha adtak volna reverzálist a kárunkra, sőt ha adtak volna, bizonyára azt is visszavonták volna, csak hogy meg ne essék velük az a szógyen, hogy ki se hirdetik Őket a templomunkban. Tapasztalásból mondhatjuk, hogy az esketés megtagadása is sok reverzálist vonatott már vissza. Ezért tartjuk az új szabályrendelet legszerencsésebb alkotásának a 11. §-t! De nem elég ezt a §-t csak írásba foglalni: ennek az életbe is át kell mennie! Szükségesnek véltük volna, hogy a szabályrende-