Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-10-15 / 42. szám

TÁRCZA. George Moore a bibliáról. George Moore tagadhatatlanul szellemes író. Mint Wilde Oszkár földije, ez az elfrancziásodott ír és a párisi parnassienek, szimbolisták és dekadensek fülledt átmoszférájában túlérett szellem, kinek „Esther Waters" czímű regénye az egyetlen, mely a cselédkérdést a maga egész problematikus jelentőségében öleli fel, a nyolczvanas évek materialisztikus énimádója, a ki valóságos „fizikai undort" érez saját szűkebb hazája, a zöld sziget és annak hagyományos római katholiczizmusa iránt, csak azért, hogy tíz évvel később a kelta renesszansz és az egyedül üdvözítő egyház hirdetője legyen, azzal a Yeatsszel együtt, a ki ma mint szerény kegydíjas élvez nyomorúságos ellátmányt az angol kormány rendelkezési alapjából, — bizonyára legkevesebb igényt tarthat arra, hogy a bibliológia terén szavát tekintélynek vegyük, daczára a protestáns hitre való utólagos áttérésének. Rajongása tárgya a pogány világ, a mely „nem ismerte minden erények legnyomorúságosabbikát, a könyörületességet". A „galileai halvány szocziálistát" gyűlöli s megtagadja, s háromszoros hozsánnát zeng az igazságtalanságnak, mint minden halhatatlan tett, erény és nagyság szülőokának. Ennek a minden pozitív diszpozicziótól ment s a hagyomány és az emberiség minden szent örökét magáról önként lerázott léleknek tükrében érdekes mégis a bibliai olvasmányok hatását megfigyelnünk, úgy a mint azokkal, mint író és a vallási problémák iránt érdeklődő exoterikus bölcselő közelebbről megismerkedik. Észrevételei, megjegyzései ha itt-ott bántók is, de élesen analizálok és eredetiek. Megfeszített figyelemmel clvasta végig az ó-szövetségi történeteket, a zsoltárokat és a Prédikátor könyvét, ezt a szép agnosztikus művet — úgymond — s csak azt csodálja, hogy a szentíráskritikában nem követtük Luthert, a ki disztingválni tudott a biblia egyes részeinek értéke között, s például nem tartózkodik kinyilvánítani, hogy Amos könyve nem érdemli meg csodálatunkat oly mértékben, mint a többi. De az ó-testamentumnál, melynek Genezise körülbelül úgy hatott Moore-ra, mint egy népmoncla-gyűjtemény, sokkal tanulságosabbak azok a benyomások, melyeket Moore az új-szövetségből merít. Lukácsot olvasta először, a ki mint iró kétségkívül az első helyet foglalja el az evangélisták között. Csalódott. „Lapos és élettelen elbeszélő — írja — habár ép oly ügyes író, mint — Maeterlinck. De a mit Lukácsnál leginkább nélkülöz, az maga Krisztus, a ki Lukács előadásában nem egyéb, mint „egy élettelen, szépen fésült viaszbáb figura, festett orczácskákkal, a ki közben közhelyeket mond". Máté már jobban tetszik neki. Nála már Krisztus bizonyos reálitást, nyer; habár a szöveg nem nélkülöz némi retusirozást, mint az olyan kép, a mely már megjárta a restauratort. Csak Márknál találja meg az igazi Krisztust, a fiatal eretneket, a ki Galiléából jött, hogy a jeruzsálemi főpapokat megbuktassa. Mennyiben igaz a Márk által előadott történet, nem tudja; de bizonyos, hogy a kitűnő krónikás elevenen látta maga előtt mindazt, a mit elbeszél, ha nem is volt szemtanú. Előadásának ugyanazon jó tulajdonságai vannak, mint a melyeket Maupassantnál csodálunk. Ép oly tömör, világos és tárgyias. A legenda Márknál a maga népies egyszerűségében jelentkezik, úgy a mint hatvan évvel a megfeszítés után szájról szájra járt. Egy fényes epikai dokumentum, kétségkívül históriai értékű. Csak mellesleg jegyezzük meg itt, hogy Moore az Apostolok Cselekedeteit is Márknak tulajdonítja, mint egyedülinek, a kitől eredhet a három evangélista közül. Pál apostol levelei ránézve a világ legtermészetesebb olvasmányai. Szinte megcsap bennök a beszélő lehellete. Szinte látjuk tekintetét felénk szegződni. Olyan emberi, hogy még a theológiát is érdekessé tudja tenni előttünk. Ha pedig félreteszi a theológiát, „akkor olyan kérdésekről cseveg velünk, a milyeneket az újságok ma is tárgyalnak és fejtegetnek". Például a mit sexuális probléma néven ismerünk. Ezt a tárgyat érinti először a rómaiakhoz írt levél hetedik fejezetében. Mint őskeresztyén, többre becsüli a nőtlen állapotot a nősnél; de jobbnak tartja megnősülni, mint paráználkodni. S az ép a szép vonás Pálban, hogy mindig meg tudott egyezni az élettel. Nemi élete revelaczióját a korinthusiakhoz írt második levélben vesszük, s vallomása itt tiszta emberiességéből fakad, nem pedig pózoló hiúságból. Azt mondja, „hogy az isteni jelentéseknek nagyságokkal felette el ne hinném magamat, adatott nékem hegyes ösztön, mely az én testembe ragadott, tudniillik a Sátán angyala, hogy engem csapdosna, hogy felettébb el ne higyjem magamat. Ezért háromszor könyörögtem az Úrnak, hogy én tőlem eltávoznék. És ezt mondá nékem: Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nagy örömmel dicsekedem azért az ón erőtlenségemmel, inkább, hogy lakozzék én bennem a Krisztus hatalma." Kételkedni szabad benne — írja Moore —vájjon sikerült-e Pálnak mindig leküzdenie testi gerjedelmeit; de ha nem volna is így, azért nem kevésbé szeretnők. Jobban szerette ő az emberiséget, mint bárki más, s azért az emberiség is szereti Pált. Ki olvasta meghatódás nélkül leveleit ? Még a legeltompultabb olvasónak is észre kell vennie, hogy milyen nyájasan üdvözli minden epistolája végén tanítványait és prozelitáit, az általa alapított gyülekezetek tagjait. Ezek a gyülekezetek sokszor csak egy családból álltak, vagy talán csak egy családnak egy tagjából, azért ismerte mind, a kiket megtérített. Nőnevek is gyakran fordulnak elő episztoláiban, s érdekes azokban Júlia, Priscilla, Phoebe, Aquila stb. neveit olvasnunk. Szerették az asszonyok, a mint az oly férfinál, mint Pál apostol, természetes is, és sokan adták volna neki kincseiket. De a nemi élet titkánál még mélyebbre hatol le Pál a hit titkai fürkészésében. Mindenki felvetette már egyszer magában a kérdést: van-e Isten s részesei vagyunk-e bármily távolról is az isteni természetnek? A zsoltáríró szerencsésen fejezi ki, mily mulandó és haszontalan az emberi élet. De Pál még túlmegy ezen és sokszor enged tért oly gondolatoknak, a milyeneket semmi más írónál nem találunk, s azért Pált abban a misztikus burkolatban látjuk előttünk, a melyben minden ember éli a maga testi életét. Ilyen momentumok hirtelen, váratlanul lépnek fel Pálnál, ép úgy, mint az életben, a mellett a tanítás mellett, a melyet prédikál s a mely ép oly valóság volt nála, mint a ruha, melyet viselt, mint a táplálék, melyet magához vett. De van e mögött a tanítás mögött valami tisztán egyénies, valami előkelő pantheizmus, az istenség iránti érzék s a hozzá való viszony. Hogy konvertitákat szerezzen, a feltámadás tanára támaszkodott; de a feltámadás gondolata mögött a Kelet nagy pantheizmusa rejlett, a mely alól, mint a Kelet fia, ő sem vonhatta ki magát. „És dicsőíték vala az Istent én bennem (Galat. 1.24)." S még határozottabb kifejezést ölt természetes pantheizmusa a második fejezet huszadik versében: „A Krisztussal együtt