Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-07-30 / 31. szám

a reformmunkálatokkal is foglalkoztunk Lapunk hasábjain. Azonban a szabályzat intézkedéseinek közelebbi megvizsgálása némi elégedetlenséget keltett bennünk és bírálatra is indított minket. A szabályzat 1. §-a azt mondja, hogy: „A református középiskolákban rendes vallástanárokul csak oly egyének alkalmazhatók, a kik mindkét lelkészképesitő vizsgát letették és e mellett a jelen szabályzatban előirt módon középiskolai vallástanári képesítő vizsgát tettek". Az általános feltétel alól egy kivételt állapít meg a §. második fele : „A középiskolai vallástanárképesítő vizsga alól felmentést nyernek azok, a kiknek lelkészi oklevelük van". Eszerint a középiskolai tanári oklevelet a középiskolai vallástanári képesítéssel, illetőleg oklevéllel egyenlő értékűnek kell tartani, mert azt pótlónak nyilvánítja. Tehát a konvent állandósította azt a sok panaszra és méltatlankodásra okot szolgáltató minősítését, hogy a tanári oklevél magasabb értékű, mint a lelkészi oklevél. Az ebben rejlő aránytalanságra, hogy ne mondjuk igazságtalanságra, többször és többen rámutattak. A középiskolai rendes tanársághoz csak egy képesítés szükséges: a tanári oklevél; a többi tanári állásokkal egyenlőrangú vallástanári álláshoz pedig két képesítés: lelkészi és tanári oklevél. A lelkészi oklevél négy évi theologiai tanfolyamot s két évi segédlelkészi szolgálatot előfeltételez, hozzá a tanári oklevél megszerzése legalább két évet követel. Ez nyolcz évi előkészület a négy év alatt megszerezhető tanári oklevéllel, illetőleg az egy gyakorló év (tehát összesen öt év) után megszerezhető teljes tanári képesítéssel szemben. S mindezt azért, hogy az ember rendes középiskolai vallástanár lehessen! De hát ez csak felmentés, kivétel! A rendes, szabályszerű képesítés a vallástanári vizsga. Ez a vizsga a szabályzat 2. és 3. §-a szerint két részből áll, úgymint : írásbeli és szóbeli vizsgából. Az írásbeli vizsga tárgya egy a vallástanítás módszertana köréből vett, kérdésnek segédkönyv nélkül való megfejtése. A szóbeli vizsga tárgyai: a), a magyar nyelv és irodalom, különös tekintettel a magyar protestáns irodalomtörténetre ; b) filozófiatörténet, filozófiai alapfogalmak, lélektan; c) nevelés- és oktatástan, kapcsolatban a pedagógia történetével; cl) a hazai oktatás és protestáns iskolázás története ; a középiskolai konventi tantervnek, a középiskolákat illető szabályzatoknak, a református egyház közoktatási és köznevelési szervezetének ismerete; e) a középiskolai vallástanítás módszertana. Már most egyszeri áttekintésre is látható, hogy ez a vallástanári vizsga a legnehezebb vizsgák egyike. Anyaga oly kiterjedt mind elméleti, mind gyakorlati tekintetben, hogy komolyan próbára teszi a vizsgázó képességeit. Nekünk nincs is az ellen kifogásunk, hogy a vallástanári képesítés komoly, próbára tevő, az arravalóság megítélésére alkalmat adó vizsgához legyen kötve. Azonban komoly és jogos kifogás emelhető a vizsga szükségtelen és aránytalan megnehezítése ellen. Szükségtelenül nehezíti a vizsgálatot a magyar nyelvnek és irodalomnak a vizsgálat tárgyai közé való bevétele. Tudjuk, hogy a középiskolai tanári vizsga mintájára történt ez az intézkedés, de az abban levő czélzat, tekintetbevétele nélkül. Abban tudvalevőleg a nemzetiségekre való tekintettel tették kötelezővé a magyar nyelvből és irodalomból való alapvizsgát, hogy egyetlen nemzetiségi származású tanár se nyerhessen állást a magyar nyelv és irodalom alapos ismerete nélkül. A magyar református egyház lelkipásztorainál és tanárainál semmiképen sem fordulhat elő ez az eset. Épen azért az annak meggátlására tett intézkedés is fölösleges. A többi tárgyak általában véve helyén valók lennének, de hogyan jutnak épen a vallástanárok ahhoz, hogy olyan tárgyakból is (lásd d) pontot) vizsgázzanak, a melyekből a többi középiskolai tanárok sohasem tesznek vizsgát? A megfelelő tankönyvek, illetőleg szakmunkák meg részben hiányzanak, részben sokfelől, fáradságos úton, szerezhetők meg. Egészben véve a vizsgálati tárgyak az új theologiai tanterv keretében megfelelő helyet nyernek s így azoknak külön vizsgatárgyai gyanánt való kitűzése egyfelől egy czélra való egységes összefoglalás, másfelől azonban némi pedáns egyenlősítési kisérletis. llyenegyenlősítési törekvésselma-holnap visszakellene állítani, illetőleg intézményesen el kellene rendelni az elemi iskolai hitoktató-lelkészeknek tanítói, illetőleg vallástanítói vizsgáját! Csakhogy ekkora egyenlősítési pedantéria kész betegség volna! Az Egyházi Törvény átmeneti intézkedése szerint hármas vagylagos minősítés volt s van ennek az évnek a végéig: theol. (magán)-tanári, középiskolai tanári oklevél és tudományos irodalmi munkásság. A szabályzat az elsőnek és az utolsónak minősítő jellegét megszünteti. Ebben lehetetlen a theol. tanári minősítésnek némi lekicsinylését nem látni. A theol. tanári oklevél képesít a theol. tanárságra, s azzal együtt a középiskolai vallástanárképesítő-bizottsági hivatalos tagságra, de a vallástanarságra — nem. A theol. tanár képesíthet, de maga nem képesített a középiskolai vallástanárságra! Hol itt a logika? A szabályzat III. és IV. szakaszi, a 4—14. §§ a vizsgálat helyéről, a vizsgáló-bizottságról, a vizsgái eljárásról és a vallástanári oklevélről intézkednek. A vizsgálat helye három évenként, váltakozó sorrendben az egyes egyházkerületek theologiai akadémiájának székhelye. A vizsgáló-bizottság tagjai: az egyházkerületi közgyűlés által három évre választott elnök és elnökhelyettes, a kerület theol. akadémiájának tanárai, a vizsga helyén működő középiskolai vallástanár, az illető egyházkerületi közgyűlés által három évre választott két egyén, a lelkészek, tanárok vagy világiak sorából és a konventnek egy kiküldötte, a ki a többi bizottsági taggal egyenlő jogokat gyakorol. A vizsgáló-bizottság jegyzőjét saját kebeléből időről időre választja. A bizottság határozatképes, ha annak legalább öt tagja jelen van. — Nagyon feltűnő és kissé következetlen is, hogy míg a lelkészi és különösen theol. magántanári képesítést az