Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-06-18 / 25. szám

népnek olyan szent a vasárnapja, melyet meg nem zavar semmiféle üzleti gond és világi lárma, a mikor minden ember önönmagának, Istenének és családjának él ? Igaz, hogy mi nem vagyunk evangéliumi ország; törvényhozóinktól, elöljáróinktól hiába várjuk, hogy a nyilvános, a közéletet az evangélium, a valódi keresztyénség szellemében szabályozzák. De hát nincsenek-e emberi jogaink? Hát mi ne akarjunk élni önmagunknak, Istenünknek és szeretteinknek? Hát a mi lelkünknek nincsenek magasabb, tisztább vágyai, hanem csak arra van kárhoztatva, hogy a piacz és kávéházak fojtó légkörében senyvedjen el? Miért vergődünk mi a föld porában, miért nyűgözzük magunkat önként testet és lelket emésztő hiábavalóságokhoz, holott legalább egy napon ott fürödhotnénk szívünk és vágyunk igazi hazájában? Az evangélium, az istenfiúság, mely kiemelte az embert az állati, a természeti törvények kizárólagos uralma alól, mely a földinél magasabban tűzte ki az ember rendeltetését, követeli a vasárnap megszentelését s egy bensőbb, emberibb, szentebb életirány megkezdését. Szövetségünknek kell annyi lelki, erkölcsi és értelmi erejének lenni, hogy a vasárnap megszentelését előbb a maga körében elkezdje s aztán a nyilvános életben is általánossá tegye. Talán vissza is éltem már becses türelmükkel, de nem akarom addig elhagyni e helyet, míg néhány téves felfogást helyre nem igazítok. Az egyik az, mintha ezek a vallásos estélyek, melyeket időnkint tartunk, pótolhatnák a templomi istentisztelet gyakorlását. Ez igen nagy tévedés, annyira nagy, hogy épen az ellenkezője igaz. A vallásos estélyek s Szövetségünknek minden cselekedetei arra szolgálnak, hogy lelkünket és egész életünket az Istenházával benső, szoros kapcsolatba hozzák; hogy azokat a szálakat, melyek minket a konfirmácziókor Istenhez fűztek s melyeket a világ, a felületes, könnyű gondolkodás, a bűn annyira megszakgatott, ismét oda fűzzük az Elet igazi forrásához és megtartójához. Az Istennek háza, a templomi istentisztelet: a nap, melyet nem pótolhat semmi; mellette a mi összejöveteleink csak azok a csillagok, melyek az utat mutatják a sötétben az atyai hajlékhoz. A vallásos estélyek csak egy kalauz, s a ki nem követ innen bennünket a hitnek templomába s a keresztyéni szeretet munkamezejére, az hiába és hasztalanul vett részt a mi vallásos összejöveteleinken. De nem kevéssé helytelen dolog az is, ha valaki vallásos estélyeinken puszta szórakozást keres. Nem; mi mintegy házi istentiszteletre, melyet atyáink mégoly buzgón gyakoroltak, hitünkben épülni, szeretetünkben erősödni, református testvériségünkben felmelegedni s megszilárdulni jövünk össze ittten. Vallásos áhitat és a testvéri szeretet melege nélkül csakugyan a puszta szórakozás színvonalára szállana a mi Szövetségünk. De bízom benne, hogy úgy a művelt férfiak és nők, mint értelmes népünk körében mind mélyebb és mélyebb átértésre talál Szövetségünk s önként, szívük benső indításából, az üdvös czélnak világos látásával, melegszívű, erős akaratú követésével minél többen vesznek részt sok sebtől vérző társadalmunknak krisztusi hittel, békességgel és szeretettel orvoslásában. Rövid két évi működésünk alatt a tanári, tanítói, lelkészi karnak s a művelt társadalomnak legderekabb férfiai ós női, az ifjúságnak lélekben, legbuzgóbb tagjai vettek részt munkánkban. Legyen nevük feljegyezve Istennél s a mi köszönetünk buzdítsa őket istenországa érdekében további szeretetteljes munkásságra. Legyenek áldottak a szivek, melyek mint jó termőföld fogadták be az ige magvait, hogy hitünk, szeretetünk ós magyar fajunk diadalára teremjenek harmincz, hatvan és száznyi gyümölcsöt! Istentől az erő és az áldás, Istené a dicsőség és a magasztalás ! Néhány szó az őszinte szóra. Nagytiszteletu Szerkesztő Úr I Nagy érdeklődéssel olvastam az E. és I. Lap utolsó számában „Az egy pár őszinte szó"-t, annál inkább, mert írójának egyházi ügyeink iránti tevékeny buzgóságát közvetlenül is ismerem, — együtt intézvén a gyönki ref. gimnázium ügyeit annak fentartó testületi és igazgató-tanácsi üléseiben. A dr. Parragh Béla e. m. tanácsbíró úr által nyilvánított nézetek egy némelyikével magam is egyetértek; de egynémelyike olyan, a melyhez nem járulhatnék, aztán ténybeli tévedésben is szenvednek. Nem szeretném, ha ez megjegyzés nélkül maradna; — ezért kérek nagytiszteletű úrtól egy kis helyet! Kifogásolja az igen tisztelt felszólaló úr, hogy az egyházker, közgyűlést megelőzőleg tartott értekezleten az egyházker. világi tanácsbirói tisztségre „formaszerű jelölés történt, a mi szokatlan és elítélendő". Ez állítás — azt hiszem — nem indokolt s igazságtalan. Mindenek előtt ki kell emelnem azt, hogy nincs az öt ref. egyházkerület közt egy sem, a melyben szigorúbban tartaná meg az elnökség azt, hogy illetéktelenül sem egyházközségeket, sem egyházmegyét, de egyeseket se befolyásoljon; — sőt talán a túlzott scrupulositásból néha a szükséges irányítás is elmarad ! Az említett értekezleten a személyi ügyeket ép olyan kényszer nélkül tárgyaljuk, mint a nem személyieket, s a mint ezek tárgyalása üdvös a közgyűlés helyes döntése érdekében, a személyi ügyek megbeszélése üdvös a tekintetben, hogy együtt keressük a megfelelő egyéniséget és a szavazatok nem folynak annyira szét. — Ez az eljárás különben — tudtomra — minden e. kerületben meg van, csak korlátoltabb körben, — de ez épen a t. felszólaló álláspontjából nem kifogásolható, — Senki azonban abban, hogy javaslatot tegyen, vagy a tett javaslatra véleményét kifejezze, korlátolva nincs; és én őszintén sajnálom, hogy az igen tisztelt tanácsbiró úr az értekezleten el nem mondta aggodalmait a javaslatba hozott érdemes férfiút illetőleg, mert akkor módunkban állott volna ott felvilágosítással szolgálni. Ha ugyanis dr. Bernáth Géza úr jelölésére csak az