Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-06-18 / 25. szám

megyen : így vagyon minden, a ki a Szentlélektől születtetik". Vajha olyan lett légyen a mi egyesilletünk élete, a melyben az isteni lélek működése nyilván látható és érezhető; vajha úgy hatna át minket mindannyiónkat, s úgy hatna ki innen minden elalélt, beteg szívre, minden megkeményedett, eldurvult lélekre az Istennek ereje és hatalma, mint a szélnek zúgása, mely körülvesz, megérint és megtisztít mindeneket. Szövetségünk körén belül nem beszélek én s nem is beszélhetek egyesek működéséről, mert a lelki élet mezején nem a magunk erejével, nem a magunk okosságával munkálkodunk, hanem a kegyelem az, 'mely mi általunk hat és munkálkodik. Hogy ott a nagy reformátor városában és működési helyén néhány embernek lelkét megfogta a szent elhatározás, hogy itthon a magunk városában és gyülekezetében, hol minden intézmény a kálvinizmus bélyegét —• fájdalom, igen gyakran csak a bélyegét, a száraz pecsétjét — viseli magán, egy kis életet, elevenséget, krisztusi lelket, hitet és szeretetet öntsenek a megdermedt szívekbe, hogy az emelkedettebb lelkek szeretettel köszöntötték a mozgalmat s elvetve a régi közönyösséget, szeretetlenséget és hidegséget, melyek annyi lelki keserűséget s a közéletben annyi kárt okoztak: az élő és megváltó keresztyénség szolgálatára testvérként szövetkeztek, — ez is a kegyelemnek munkája volt, melynek működése titkos, nem tudod, honnan jön ós hová megyen; csak látjuk, csak érezzük, hogy él, hat és munkálkodik. Még csak két évre s vajmi kevés munkára tekinthetünk vissza. Erezzük, hogy a keresztyén társadalmi munkásságnak roppant mezejéről csak igen kis részt ölelhetünk fel. Úgyszólván kizárólag a vallásos estélyekre szorítkoztunk. Estélyeink középpontjába a keresztyéni élet megelevenítő erejét: a Krisztus evangéliumát állítottuk ; az igazi szegletkövet, melyre a ki épít, nem veszendőkre, nem elmulandókra épít ; az egy szükséges dolgot, mely a társadalmi élet zűrzavarába egyedül képes békét, nyugalmat és szeretetet hozni. Énekeltünk, imádkoztunk, a szentírást magyaráztuk és olvastuk, mert lelkünknek megszentelődését, az életnek kútfejét ismertük meg abban. Felolvasásaink a hithűséget, a vallási és egyházi. életet, a magyar hazafiságot, a református műveltséget szolgálták, s igyekeztünk életre kelteni a kálvinista öntudatot, mely hitben, erényben, tudományban, művészetben, gondolkodásban s közéleti működésben egyiránt megnyilatkozik, de a mely ma már sokaknál oly színtelenné vált, melyet ma már különböző érdekekből oly sokan elalkusznak. A művészetek bevonása által élvezetesekké, színdúsakká, elevenekké tettük ; az összhangzatos ének és szavalat, a zongora és hegedű által az életnek az a kedves derűje vonult be körünkbe, mely az Istenben megnyugodott s hitében boldog embernek arczát és szívét besugározza. Követtük az Őskeresztyének példáját: alamizsnálkodtunk. Kiszabott belépődíjat nem állapítottunk meg, mert úgy gondoltuk, hogy az önkéntes adakozás szebb és gazdagabban buzgó forrása az áldozatkészségnek. És nem is csalatkoztunk. Bár voltak költségeink (meghívókra, szolgák díjára, zongora szállításra stb.), szövetségünknek mégis ez idő szerint 374 K 77 f vagyona van, mely főgondnok úr gondozása alatt áll, s gyümölcsözőleg elhelyezve, szövetségünk fenntartását s keresztyén társadalmi működését lesz hivatva szolgálni. Mert ne feledjük K. T., hogy az igaz ker. hitélet nagyon sokkal többet követel tőlünk, mint pusztán ezeket a vallásos estélyeket. Ezek az estélyek híven szolgálják a czélt, hogy a hitünk és egyházunk iránt való érdeklődést is ébren tartsák, hogy hitben erős, szeretetben buzgó lelkeket neveljenek és gyűjtsenek a Krisztus zászlója alá. De a keresztyén hit sohasem egy bennmaradó érzés, hanem munkás, tevékeny élet; élet, mely fejlődik, növekedik, megküzd az akadályokkal s az élet czéljára tör lankadatlanul. Ilyennek kell lenni, ilyenné kell növekedni és izmosodni a mi hitünknek is, ha meg akarjuk azt őrizni minden körülmények között s e megváltó hitnek áldásaiban akarjuk részeltetni szeretteinket, embertársainkat, az egész társadalmat. Hitünknek tehát a munkásság mezejére kell lépni, szeretet-munkára kell megnövekedni; a nélkül holt a mi hitünk, mint a hogy a szeretet is, melynek cselekedetei nincsenek, csak zengő érez és pengő czimbalom. E szeretetmunka végtelen gazdagsága tárult fel előttünk abban a lelkes előadásban, melyet Phildius ú» nyújtott nekünk, mely kétségkívül a legfénylőbb pontja volt vallásos estélyeinknek, melyben olyan térre vezetett bennünket, hol a munka ugyan sok, de a hol a polgári, hazafiúi s keresztyéni életnek legigazabb, legáldásosabb gyümölcsei teremnek. Ebből a munkából nekünk is ki kell vennünk a részünket. Ifjúságunknak, társadalmunknak keresztyén szellemmel megtöltése, a bajoknak a felsegélő szeretet melegével gyógyítása szövetségünk jövendő legszebb hivatását képezi. És én hiszem, hogy az egyházunkat és nemzetünket őrző Gondviselés elsegít még erre bennünket. Csak kezdjük el már egyszer valamikor és pedig kezdjük el a vasárnap megszentelésével! Én a földből eredett ember istenfiúságát, emberi méltóságát abban látom, hogy van vasárnapja; sőt hallottam már azt az állítást is, hogy az elveszett paradicsom helyett Isten a vasárnapot adta az embernek. Hát csak nekünk, szegény magyaroknak nem juthat részünk ebből a lelki boldogságból? Nálunk a hivatali gond, a piacz, a korcsmák, a vendégeskedés még nagyobb mértékben nehezednek a vasárnapra, mint a hét egyéb napjaira ; így aztán vajmi kevés embernek lehet igazi vasárnapi üdülése. És vájjon miért kell ennek így lennie ? Azt mondják a világ szerint bölcsek, az álnépboldogítók : a munka, a kereset, a közérdek szolgálata parancsolja ezt. Mekkora ámítás és a magánérdeknek a közérdek mezébe bújtatása ez az állítás! Az angol a világ legdolgosabb, legkitartóbb népe, s angol bölcsmondás az is, hogy: „az idő pénz"; miért mégis, hogy ennek az igen szorgalmas, igen gazdag és igen művelt