Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-06-18 / 25. szám

ható jeléül annak, hogy a fiatal császár szakított a Stöckerféle hagyományokkal. A fakultás nagy majoritással ajánlta meghivatását; ellenben a porosz egyházi főtanács a „Dogmatörténelem tankönyvének" (Lehrbuch der Dogmengeschichte) akkor még alig negyvenéves szerzőjében a megtestesült Antikrisztust látta, s támaszkodva a konzervativekre és orthodoxokra, kézzel-lábbal tiltakozott Harnack kineveztetése ellen. Gossler akkori kultuszminiszter azonban, Bismarck ösztönzésére az egész porosz minisztériumot mozgósította Harnack érdekében, s a fiatal uralkodónál sikerült is kivinni, Stöcker barátainak nagy csalódására, az akkor Marburgban működő Harnack theológiai professzorrá való meghivatásának megerősítését. Mikor egy évvel utóbb Harnack, mint a berlini tudományos akadémia tagja, székét elfoglalta, nem kisebb ember, mint maga az agg Mommsen volt az, a ki gyönyörű ünnepi beszédében a legifjabb akadémiai tagot úgy aposztrofálta, mint azt az embert, a ki dogmatörténete által „feltárta előttünk a keleti csodamagnak a világtörténelem egyetemes vallásává fejlődését" s érthetővé tette ránk nézve, hogy „a görög-római czivilizáczió épen a Keleten gyökerező Krisztus-hittel való összeolvadása által a mai czivilizáczió lényeges alkatrészévé vált". Harnack mögött már akkor nagy és érdemekben gazdag mult állott. Alig volt még 23 éves, a mikor a lipcsei egyetemen az egyháztörténelem magántanára lett. Huszonöt éves korában elnyerte a rendkívüli tanárságot. Mint 29 éves ifjú már Giessenben rendes tanári kathedrát kapott s itt adta ki 35 éves korában alapvető dogmatörténetének is első kötetét. De legszélesebb körökben ismert és elterjedt műve „A keresztyénség lényege" (Wesen des Christentums), mely körülbelől egy évtized előtt jelent meg Berlinben s ortliodox részről sok támadásban részesült, de közérthető formájával rendkívül nagy olvasóközönségre tett szert. Harnack szellemi frissesége még hatvan éves korában ií5 csaknem ifjúi. Személyisége rendkívül megnyerő, életmódja igénytelen. Bizonysága ennek ez a kis epizód, a melyet egyik tisztelője jegyzett fel róla. Még az 1908. év nyarán történt, — írja — hogy egy kis társaság Dél-Tirolban, St.-Valentinban, távol a divatos üdülőhelyektől, egy derék postamesternőnél ütötte fel főhadiszállását. Nappal az idő pompásan mult, de este bizony sokszor megtörtént, hogy unatkoztak a nyaralók, bárhogy elkövettek is mindent egymás mulattatására. A különféle elemek nem igen tudtak összeolvadni. Egyszer csak feltűnt az egyszerű, de tiszta asztalnál Harnack, a ki néhány fiatalabb családtaggal utazott. A jelenlevők közül, azon az egyen kívül, a ki az eseményt elbeszéli, senki sem sejtette, hogy milyen hírneves ember az a nyúlánk, előkelő, aranyszemüveges úr, a ki igénytelenül és elégedetten költötte el a derék postamesternő pompás májgombóczait, mígnem az utóbbi, a maga délnémet közlékenységével, bátorságot vett magának a tudós úrral is közölni az üdülő társaság fejtörő gondjait, hogy nem tudják, mivel „üssék agyon az időt". Elég az hozzá, másnap ebédnél híre terjedt, hogy az új vendég este lmmorisztikus előadást fog tartani. Mikor a postamesternő közölte a jó hírt a kis kolóniával, az, a ki ismerte Harnackot, alig bírt hinni füleinek, s hitetlensége okát közölte bizalmasan a háziasszonnyal is, elárulva neki, hogy a keresztyén tudomány mily nagy fényessége az, a ki látogatásával hajlékát megtisztelte, s a kiről föl sem tehető, hogy egy humorisztikus előadás tartására ereszkedjék le tudománya imponáló magasságából. Pedig úgy történt. Harnack professzor megtartotta felolvasását az üvegveranda kis éttermében összesereglett közönség, turisták és kirándulók előtt, még pedig egy bécsi humorista könyvéből olvasta fel egy nagyvárosi kéjutazó viszontagságait, a ki a hegyek közé rándulva, semmit sem talál jónak, mindent becsmérel és kritizál. Az előadás szeretetreméltóan dévajkodó hangja, akczentuálása mindenkit elragadott Harnack professzor tolmácsolásában, a ki szeretetreméltóságát azzal is tetézte, hogy előadó művészetét másnap is rendelkezésére bocsátotta hallgatóságának, természetesen szavukat véve azoknak* a kik őt felismerték, hogy a dolgot titokként fogják megőrizni. Felesleges tán említeni is, hogy Harnacknak számos magyar hallgatója is volt berlini egyetemi előadásain, a kik feledhetetlen benyomásokat vittek magukkal mély tudományosságáról, lekötelező és humánus modoráról s ritka nemes emberi tulajdonságairól. Érdekes tundnunk különben, hogy Harnack Oroszországból származott, Dorpatból, a hol atyja, Harnack Theodoziusz, maga is kemény lutheránus, szintén profeszszor volt s a lelkipásztorságtant oktatta. Sokat írt ő is, főleg a gyakorlati lelkészkedés köréből, s az ő „Liturgische Formulare" czímű műve az alapja az oroszországi lutheránus egyház liturgiájának. Fia is Dorpatban kezdte meg tanulmányait, melyeket aztán a lipcsei egyetemen folytatott és fejezett be. Itteni magántanári előadásainak tárgyai főleg a gnoszticzizmus és az apokalipszis voltak. Később 0. L. Gebhardt és T. Zahn társaságában kiadta az apostoli atyák műveit is „Patrum apostolicorum opera" czímmel, melynek egy kis kiadása 1877-ben jelent meg. Mint giesseni rendes tanár bocsátotta közre, szintén Gebhardt közreműködésével, „Texte und Untersuchungen zur Geschichte der alt-christlichen Litteratur" cz. füzetes vállalatot, mely azonban csak új-testamentomi és patrisztikai dolgozatokat tartalmazott. 1881-ben pedig „Das Mönchtum, seine Ideale und seine Geschichte" czímű műve keltett méltó feltűnést. Kiadó- és szerkesztőtársa lett egyúttal Schürernek és a „Theologische Literaturzeitung"-nak is. Már említett dogmatörténetében Harnack a dogma keletkezését nyomozza, értve alatta a IV. század tekintély-doktrínáját s fejlődését, le egészen a reformáczióig. Végkövetkeztetése az, hogy a keresztyén hit legrégibb eredetében annyira elvegyült a görög gondolkozás módszereivel, hogy az azt követő rendszerekbe sok olyan is