Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-06-04 / 23. szám

mány megszilárdításával. Áldást is hoztak, mert az ultramontanizmus ellenfele az evangéliumi protestantizmus vala. Most azonban más ellenfelet nevelt és hívott ki maga ellen a középkori ultramontanizmus: a destruktív, atheista szabadgondolkodást. E kettőnek harczából s bármelyiknek győzedelméből azonban semmi jót sem várhatunk a hazára. Akármelyiknek a diadala is felforgatná azokat az alapokat, a melyek e nemzet boldog és békességes élete számára vettettek. Jól tudjuk, hogy a destruktív és atheista szabadgondolkozás egy részben idegen import. De tényként kell megállapítanunk azt is, hogy annak feszítő, romboló erőt az az ultramontán-klerikális nyomás adott hazánkban, a mely az utóbbi esztendőkben ez ország közéletére reánehezedett. A ki közállapotaink fejlődését figyelemmel kisérte, jól tudja, hogy az ultramontán szektarianizmusnak az a védekezése, hogy mindaz, a mit az utóbbi években cselekedett és alkotott, csupán a belső hitélet erősítésére irányult: a való igazság elleplezése. Bizony, ha csak ezt czélozta volna, nemcsak a protestánsok, de még a „szabadgondolkodók" sem érezték volna szükségét az ellene való fegyverkezésnek. De a mikor a belső hitélet örve alatt tervszerű és következetes törekvés indult meg az állami iskolák klerikalizálására, a reverzálisok és a pápai encziklikák útján a családi békesség feldulására, az idegenből beözönlött barát- és apáczarendek és kongregácziók útján a serdülő nemzedék fanatizálására, a népszövetség létrehozásával a nem r. kath. polgároknak és a nem az ultramontanizmus nótájára tánczoló róm. katholikusoknak a tisztségekből való kirekesztésére, az ultramontán napilapok és brosúrák útján a fanatizált tömegek harczba indítására: akkor ne csodálkozzék és ne panaszkodjék az ultramontanizmus a felett, hogy felidézi és harczba állítja önmaga ellen az elfojtani kívánt erőket, és hogy ezeknek egy része a destruktív atheizmusba csap át, a mely már nemcsak a tiszteletreméltó liberalizmus felszabadítására törekszik, hanem az állam és a társadalom valláserkölcsi alapjait ássa alá. Nem siránkozásra, nem az ellenfél vádolására van tehát itt szükség, ha r. kath. atyánkfiai a helyzeten előnyösen változtatni kívánnak, hanem arra, hogy lerázzák magukról a középkori ultramontán szektarianizmus vezető hatalmait és a középkor visszaállítani akarása helyett valóban a belső hitélet megerősítését vegyék munkába, a modern kor haladó és az evangélium békességet kereső szellemében. Higyjék el, hogy ha nem ultramontánok, hanem csak magyar r. katholikusok akarnak lenni s félretolják a harczot kereső fanatikusokat, azzal a destruktív atheizmus feszítő erejét is meg fogják szüntetni és a liarcz tere helyett a békességes haladás útja nyílik meg a nemzet előtt. De nemcsak r. kath. atyánkfiainak e magábaszállására volna szükség, hanem arra is, hogy elvégre azok is megértsék a helyzet veszedelmes voltát, a kik az ország életének irányítására hivattak el. Magának a kormánynak, az egész államhatalomnak kellene, a liberális szólamok helyett, elvégre a liberális cselekedetek terére lépnie. Kiirtania legelső sorban e nemzet kultusz- és kultúrpolitikájából az ultramontanizmust, azután pedig az egyházpolitika nagy, de régen függő kérdéseinek liberális megoldásával kivenni a méreganyagot társadalmi és valláserkölcsi közéletünkből. Tessék már végre becsületesen végrehajtani az 1848: XX. törvényczikket. Tessék megalkotni, a r. kath. egyház kezén levő vagyon eredetének és jogi természetének tisztázása után, az állam és a r. kath. hívők jogainak biztosítása mellett a r. kath. autonómiát. Ha ezeket megcselekszi, a két szélsőség vészes harczát le fogja szerelni és belátható ideig békességet teremt. És szükség volna még egy más valamire is. A magyar protestantizmus feleszmélésére, a benne levő nemzeti és evangéliumi erők érvényesítésére. Erről azonban már oly sokszor szólottunk — s oly hiába, hogy csak reámutatunk a szükségességre, de fejtegetésébe nem bocsátkozunk. Csak annyit mondunk, a menynyit már mondottunk, hogy ha az ultramontanizmus és az atheizmus a mi tétlen szemlélődésünk mellett vívja meg döntő harczát: inter duos litigantes tertius — i\ebit;

s azt a harmadikat nem messze magunktól kell keresnünk ! i H. I. ISKOLAÜGY. A ref. tanáregyesület közgyűlése. Szóbajött már nem egyszer, — különösen mostanában, az országos tanármozgalmak idején, — hogy felekezeti tanáregyesületeknek nincs jogosultsága, mert az Országos Tanáregyesület a felekezeti tanárok érdekeit épen úgy védi, képviseli, mint az állami tanárokét; a módszer, a nevelési elv is közös kell hogy legyen az ország összes középiskoláiban, így módszeres kérdések külön megvitatására sem szükséges a tanároknak felekezeti jellegű egyesületekbe tömörülni és néha-néha összegyűlni. Távol áll tőlünk az a szándék, hogy az Országos Tanáregyesület vezetőségének a felekezeti, különösen a református tanárok iránt tanúsított jóindulata iránt kételyeket támasszunk; de hogy nem járt érdekünkben kellő eréllyel és hatással közre, mi sem bizonyíthatja jobban, mint az a körülmény, hogy míg az állam, — ha szűkösen is, — de megnyitotta a saját köztanárai előtt a hetedik rangosztály áldásait: a felekezeti középiskolák másfél emberöltőt tanügyi szolgálatban töltött igazgatói hiába várják, hogy a VII. rangosztály 1. fokozatának megfelelő, jól megérdemelt nyugdíjjal pihenni térjenek. Hogy nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség, mi sem bizonyítja jobban, mint az a körülmény, hogy a felekezeti és így a ref. tanító- és tanítónőképző intézetek igazgatói és köztanárai részére már nyitva áll a VII. rangosztály, sőt az igazgatók a VI. rangosztályba is