Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-05-14 / 20. szám

c: már itthon is vannak. Számit^-oképzésben eltöltött félévnek? Más, külföldön, ha nem is „két félévig", a protestáns egyetemeken, vagy itthon ^ de tanult, képezte magát tovább, már nem projzott annyit, mint a „két féléves" ? S a mint a vatkozott múltkori czikk helyesen fejtegeti, életkörülményeik, gyakorlati szolgálatuk, szóval valami ok miatt hányan nem külföldezhetnek; tehát „csak papok" lehetnek, tanárok nem, a saját, talán nagyon is sokat tanulmányozott szakmájukban ? Lehet, hogy most, a konventi ülések után, már idejét multa a következő összehasonlítás, de azért tán nem felesleges megtenni: egyenlő lehet-e a bölcsészettudori fok ama bizonyos „két félévvel"'? Mi, a kiknek fakultásaink vannak, szóval doktorátust az itthoni theologiákon nem oszthatunk és nem nyerhetünk, ha bölcsészet-tudorságot akarunk szerezni, theológiai éveink feles beszámítása mellett még négy félévet tartozunk az egyetemen külön eltölteni, hogy doktori vizsgához engedjenek. Az egyetemi négy félév s a rákövetkező doktori értekezés és a többi járulék csak együttvéve ér annyit, mint a külföldi két félév! Hát ezt már csakugyan nem tekinthetjük helyes és végleges megoldásnak, annál is inkább, mert Ágoston Sándor czikke szerint tényleg a bölcsészet-doktorátus „igaz úton" való megszerzése a legtöbb segéd- és rendes lelkész számára lehetetlenség. Ágoston czikke azzal végződik, hogy minden okleveles lelkész teliessen theol. magántanári vizsgát. Ez a theol. tanári vizsga és képesítés rendezésénél kiinduló pontnak helyes. A hogyan bármely fakultást végzett egyén a kellő továbbképzés és annak nyilvános bizonysága után szerezhet magántanári czímet, úgy nem lehet a tanári képesítés megszerzésének jogát a lelkészek legnagyobb része elől sem elzárni. Praktikus módon, alaposan úgy kellene ezt a kérdést rendezni, hogy pár évi tudományos irodalmi — s végre valahára tapintsunk az elevenre — gyakorlati munkálkodás (tényleges lelkészi gyakorlat) után bármelyik lelkész vesse Írásbeli és szóbeli vizsgának, próbának alá tudását, képzettségét s ezen alapon szerezhessen theol. tanári képesítést. A két félév, meg a bölcsészettudori fok legyen hasznos dekórum, de ne elengedhetetlen előfeltétel! Senkire se czélozva, csak nagy általánosságban állítjuk, hogy furcsa és ferde helyzet az, hogy sok ifjú, a ki még le sem rázta az iskola porát, csak megtetőzte egy kis hollandiai, vagy angliai utiporral, egy-kettőre theol. tanár lesz s tegnapelőtti kollégáit oktatja, és ő, a ki alig volt segédlelkész, nemhogy rendes lelkészi munkát végzett volna, tanít, nevel gyakorló lelkészeket ós katedrai magaslatról útmutatással, vagy fölényes kritikával szolgál parókhiákon őszülő lelkészeknek. Kivált gyakorlati theologiai tanszéken nemcsak furcsa, de — bocsánat az őszinteségért — nevetséges is ez! Talán közel járunk az igazsághoz, ha az állítjuk, hogy talán épen azért nincs meg egyházi életünkben a kellő gyakorlati eredmény, mert a gyakorlatban szerzett tapasztalat csak másodrendű dolog az elméleti tudás mellett. Pedig hát — Krisztus nem elméletileg áldozta fel életét s nem elméletileg váltotta meg a világot! Fontosnak és szükségesnek tartjuk, épen gyakorlati szempontból, hogy a tanárképzés és képésités ügye belátható időn belül végleg, alaposan rendeztessék. Hadd érvényesüljön a gyakorlati tudás minél teljesebben a tanári katedrán s az elméleti tudás a parókhián 1 Quis. KÖNYVISMERTETÉS. Harnack Adolf: A szerzetesség. (Ideáljai és története.) Fordította Bencze János. „Modern Könyvtár" 1911. Ára 40 fillér. A Harnack Adolf 60-ik születésnapja alkalmából kiadott e munkában előszó gyanánt a tudós theológus rövid életrajzát adja a fordító. A munkában Harnack a mélyebb igazságot kutatja, a mely minden történeti hagyományban megvan. Nem tolja félre a szerzetességet, hanem keresi az értékét. Ez pedig az, hogy a római és görög kath. egyházak az igazi szerzetesi életben látják a legtökéletesebb keresztyén életet. Bár ez szakítás az élettel, mégis van élete, fejlődése, története. Az evangélisták önkéntes szegénysége, a diakonusok önmegtartóztatása, a paruzia várása adják azokat a gondolatokat, a melyek a szerzetesség eszményei. Hogyan lehet csak az élő Istennek szolgálni ? — ez az őskeresztyénség kérdése. Azonban a fejlődő egyház elé másik kérdés is vetődik: akar-e világmissziót teljesíteni? Akkor szakítani kell eredetiségével. Az egyház azt az útat választja s az ó-világ filozófiáját, alkotmányát, kultuszát, művészetét stb. szolgálatába rendeli. A kik a világot kerülni akarják, ime, az egyházban találják meg azt. Előle a pusztába menekülnek. Másokat utánuk vonz a munka kerülése, együgyű szívük, az élettől való csömör. Bár egy az eredeti ideál: Isten tiszta szemléletében való részesedés, mégis szembetűnik a szerzetesek sokfélesége. Ez teszi szükségessé a szervezést. így születnek meg a remetekolóniák és a valódi kolostorok. A kolostorok lakóinak ideálja az aszkézis; tehát sem az egyház, sem az emberiség javára semmit sem tesz. Ezért mindig az egyház mellett marad, s csak időnkint közeledik ahhoz; és ezért története nincs, mert ma is olyan, mint a keleti császárság korában volt. Ez a keleti szerzetesség. A nyugoti szerzetességnek van története és teremt világ- és egyháztörténetet. Bent van az egyházban, annak paizsa. Fejlődésének minden foka a világ- és egyháztörténet fontos mozzanata. Nursiai Benedek szabályai nemcsak a nyugati kolostorokat rendszabályozzák meg, hanem műveltséget és keresztyénséget visznek a barbárok közé is. A clugny-i kolcstor reformja nemcsak a papság, hanem minden keresztyén életét akarja reformálni. Megteremti a treuga dei-t, az investitura-harczot, a keresztes háborúkat s Hildebrandot adja az egyháznak. A katharosok, valdensek ellen :. kolduló barátokkal védekezik az