Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-05-07 / 19. szám

protestáns közönség legnemesebb érzéseit így és ily indoktalanul megcsúfolja, liol lesz az a társadalmi réteg, a melytől a modern eszmék dolgaiban az ő saját irányának is némi pártfogását vagy a reakczió ellen védelmét reméli?" Czikke további részében Sz. Z.-nek a nemzeti élet kérdésében való következetlenségét bizonyítja s az emberi haladásnak a nemzeti művelődés keretében való szolgálatát hangsúlyozza. Szász Zoltánnak itt megbírált nem fiatal hibája vájjon kiknek a régi bűneiből eredt? S mit teszünk hasonlóknak megelőzése s a protestantizmus igazi haladása érdekében ?! (l7

.) ISKOLAÜGY. A vallástanítás kérdéséhez. (Folytatás és vége.) A vallásoktatás vezetőinek képesítéséről a középiskolában nagyjából kialakult a nézet. A konvent álláspontja általánosságban helyeselhető. A miben a tiszáninneni kerület ezen változtatni akar (Sp. R. L. VII. 7.), nem tartható szerencsésnek. A kerületi vizsgáztatás drága; vizsgára 120 koronát ritkán van módjában áldozni a papjelőlieknek. Legyen teljesen ingyenes, s hogy kevés költséggel járjon, végezze a konventi bizottság évenként egyszer. A magyar nyelv és irodalom nem maradhat ki a tárgyak köziil. Szó sincs róla, hogy ebből már vizsgázott volna valahol a jelölt, — ha t. i. azt a mértéket tartják meg, a mi megfelel körülbelül a tanári alapvizsgák követelményének. Ez nem politikai szempont, hanem ez az az alap, melyen az egész, külön külön szaku egyénből összeválogatott tanárkar áll. A vallástannal különben is annyi irányú és oly belső kapcsolatban van, hogy nélkülözhetetlennek s örökös hiánynak tartanám a vallástanárra nézve is, a tanításra nézve is. Véghetetlenül káros volna a bölcsészeti alapismeretek elhagyása is a vizsga tárgyai közül. A nevelés és oktatástannal olyan szoros az összefüggés, hogy megfelelő bölcsészeti előismeretek nélkül megérthető nem volna, sem a múltra, sem a jelenre vonatkoztatva. A nevelés és oktatás elmélete a fiziologia figyelembevételével, lélektani törvények szerint alakul ki Herbertnál és követőinél, különösen Zillernél és Rein-nál, míg Vatorp a logika normatív törvényeit hirdeti a tanításra nézve első sorban irányadóknak. Nincs itt helye még több módosulás felsorolásának, bírálgatásának, csak egyszerűen annak bizonyítására hozom fel, hogy a ki ma tanítóképen akar belépni közép- és felsőfokú iskolába, ezekkel az alapfogalmakkal tisztában kell lenie. Mert itt nem a tanítandó anyag bírálásáról van szó, hisz az kétségtelen a lelkészi oklevél után, hanem a közléséről. Akkor az elemi iskolai tanítókból sem kellene művészeket nevelnünk a rudis ac indigestamoles rendbeszedésére és csiszolására. Az írásbeli tétel jóváhagyása legalább is kikötendő, ha már a tanárvizsgára történik hivatkozás. Mert a tanárjelölt is bejelenti, jóváhagyást nyer, de még így is egy kissé kényelmeskedés, mert t. i. a tanárnak kellene kitűzni a kérdést, mint az történik mindhárom vizsgán a belső dolgozattal. És épen a gyakorlati (pedagógiai) vizsgán nincs is más dolgozat, csak ez a belső írásbeli, melynek tételét a szaktanár adja. Nem tudom, nem volna-e czólszerű valamely modern nyelven az olvasást megkövetelni?! A theol. magántanárinál is helyesebb volna az avas „külföldi" egyetemi hallgatásnál, és főképen biztosabb. Ámde ennél a vizsgánál minden más tanári vizsgálattól eltérőleg még eddig senki sem gondolt erre, holott a szakjában való tökéletesedés feltétele. Általánosan ismeretes, hogy ez intézkedés teljesen kielégítő eredménnyel járt. A konventi bizottság előtti vizsgáztatást ajánlja a fenti gazdasági okon kívül az egyöntetűség is. Ha a közigazgatási költség terhére megy, az utazás és fentartás költsége nem elviselhetetlen s az ország fővárosának megismerése önmagában is vonzó és tanulságos. Erzékenykedésről, kerületi bizottság iránt való bizalmatlanságról sincs szó, vagyis nem lehet, mert liiszen ilyen bizottság nincs. A hittani gondolkodás irányát már úgyis biztosította a lelkészi vizsgák alkalmából minden kerület, s most nem a „vallástanítás anyagának" vizsgálatáról van szó s így nem is tartozhatik a lelkészvizsgáló bizottság elé. A kiegészítés szakértőkkel igen nagy nehézséggel jár, mert akadémiánkon magasabbrendű pedagógiai képesítésű egyén nincs, s az volna a lelkészi vizsga degradalása ós a vizsgáló bizottságokkal szemben bizalmatlanság, ha újból csak hasonló képesítettségű tagokból álló bizottság elé kerülne. És azonkívül semmi biztosítékunk nem volna a vizsgálat színvonalát illetőleg. A tudományok dift'erencziálódása és mélyülése, a körök kialakulása, az anyag mennyisége régen meghúzták a halál harangját annak a lehetőségnek, hogy egy szak, egy vizsga mindenre képesítsen. Legfeljebb jogászaink tartják magukat ennyire szerencsés helyzetbe levőknek. Ellenben igen szerencsés gondolatnak tartom idősebb, nagyobb gyakorlattal bíró vallástanároknak a vizsgáló bizottságba való meghívását. Indokolása a fentiekben található. Az így képesített vallástanár aztán igazán egyenlőjogu tagja lesz a tanártestületnek s nem fog kínos megütközést, keserves magyarázatokat maga után vonni, mint a múltban, ha igazgatóvá lesz. De az erdélyi Spectator azon indítványát, hogy ezek legyenek az igazgatók, károsnak és veszedelmesnek tartom. Károsnak, mert. minden kvalifikatión túl a rátermettség az egyetlen irányadó az igazgató választásnál. Eléggé sok kárt okoz a mostani rendszer, mely az igazgatóválasztást kivette az egyedül illetékes kerékből, a tanárkar hatásköréből s csak jelölő jogot hagyott meg. Legtöbbször nem az iskola és a tanárság érdekében tett szolgálat, hanem más, kevésbbé méltányolható szempontok nyernek jutalmat és elismerést az igazgatósággal. De meg veszedelmes is. Gondoljon csak indítványozó Spectator a Barkóczy-féle szomorú alakok példakövetésére,