Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-05-07 / 19. szám

hista gyülekezet s hívei a születési és szellemi arisztokráczia köréből egyre szaporodnak. Ha az állami elismertetést nem is tudták kieszközölni, de ügyük előmenetelét szorgosan munkálják. Látnivaló tehát, hogy a buddhizmus Európában s hazánkban is egyre jobban megerősödik és ellenfele lesz a keresztyénség minden alakjának, sőt a keresztyén szellem által megtermékenyített modern európai és amerikai művelődésnek is. Gyakorlatilag is terjeszti a világról szóló lemondásnak, az életmegvetésnek, az akarat kiölésének, a szellemi-erkölcsi személyiség megüresítésének vánnyadt evangéliumát. Egy kiélt művelődés bágyadt képzelődésével toborozza a lemondás lótuszvirágos légiójába az élet csalódott, fáradt, szomorú embereit. Győzelme a tétlen Kelet diadalát jelentené a tevékeny Nyugat felett. A szellemi-erkölcsi halál világnézetének győzelme volna az a művelődési fejlődés és az isteni emberi élet felett. Valláserkölcsi világnézetünk, kétezer éves keresztyénsógünk és a modern művelődés forog itt koczkán. Most kell megmutatnia a keresztyénségnek életerejét és egyetemességre törő czélzatát! Szükséges az egyházi közigazgatás. Fontos az egyház közgazdasági életének megalapozása. Jelentőséges a fejlődést munkáló egyházpolitika. Természetes szükséglet az egyházszertartási tevékenység. Elsőrendű feladat az egyházi közművelődés terjesztése. De a legfontosabb az egyház belső élete, a krisztusi vallás-erkölcsi élet fejlesztése bent s terjesztése kint az egész emberiség között. A buddhizmus harmadfólezeréves jubileuma alkalmából a keresztyénség huszadik századában kell mutatnunk az életerős keresztyénség fölényét ós világgyőző erejét! Bazaine, az 1870-iki német-francia háború egyik vezére mondotta: C'est l'áme qui gagne et perdre la bataille = A lélek nyeri meg s veszíti el a csatát. Megvan-e vagy legalább meglesz-e bennünk az a lélek, amely megnyeri majd a buddhizmussal szemben is a csatát ? 1 V. J. KRÓNIKA. „Egy fiatal íróról" s egy nem fiatal hibáról. A „Világ" cz. szabadkőműves irányú napilapban a minap (ápr. 23.) czíkket írt Sz. Z. (Szász Zoltán) hírlapíró Tisza István grófról „Egy fiatal íróról" czímen. Tiszának a Magyar Figyelőben való irodalmi munkásságát teszi szóvá. Szerinte az a szürke átlagban tartozik belső értéke szerint. Ha az író nem volna nagy úr és vezető politikus, kiadásra sem kerülnének czikkei és értekezései. Aztán ezekből a czikkekből Tisza vezéreszméit emeli ki. Ilyenek a vallásosság, illetve a felekezetiesség, a nemzeti eszme, a mai irodalom és művészet egyoldalú bírálata, a haladás iránt való ellenszenve és puritánoskodó maradisága. „Vallásosság, helyesebben szólva, felekezetiesség, valláserkölcs, nemzeti elfogultság, művészi parlagiság, sivárul igénytelen életmód mint általános emberi kényszerideál: ezek a Tisza evangéliumának irányelvei. Olyan ez az evangélium, mint a főgondnok úr vallásának nem egy temploma: sivár, rosszul meszelt, magtárszerű épület, melyben az egyetlen ornamens a lecsurgó esővíz nyoma, egyetlen képzőművészeti dísz egy csomó nemesi czímer s egyetlen szellemi forrás a piszkos, lélektelen gépiességgel leénekelt zsoltáros könyv s melyeket látva az ember, efféléket gondol: ha már vallás, akkor legyen igazán az s a sugalló artisztikumú katholikus templomra s az operaelőadásszerű katholikus istentiszteletre kezd áhítozni." Tisza vallásosságából magyarázza Sz. Z. a szabadgondolkodók ellen való támadását, legközelebb a Magyar Figyelőben is. Vele szemben ezt a leszögezni való kijelentést teszi: „Szocziológus, radikális, haladó szellemű egyaránt, majdnem mind, az agnoszticzizmus, azaz a végok megismerhetetlenségét valló felfogásnak a híve, tehát egyáltalában nem becsüli túl az emberi értelmet s nem kívánja halvány mécsesével a lét problémáit tökéletesen megvilágítani s a mindenséget a mi szegény kis mikrokozmoszunk méreteire összezsugorítani. Teszik ezt ellenben, igenis, a pozitív vallások, a melyek barbár teremtési mesékkel oldják meg a lét problémáit s a nagy mindenség lelkét, az istenséget az egyéni mikrokozmosz burkának, az emberi testnek és kedélynek eszményesített másává, egy szakállas, ősz, fiakat nemző, haragvó és megbocsátó, trónszéken ülő és Ítélkező emberré zsugorítja össze. A pozitív, tételes vallások az emberi szellem legszerénytelenebb termékei..." Aztán Tiszának a nemzeti eszméhez való ragaszkodását, az irodalom és művészet felett gyakorolt bírálatát és haladásellenes, puritán maradiságát támadja a magyar „szabadgondolkodók" ismert modorában és szellemében. Sz. Z. nem fiatal hibájára igen ügyesen mutatott rá dr. Várady Zsigmond orsz. képviselő a „Világ" ápr. 26-iki számában „Egy fiatal Íróról" cz. czikkében. Nem Tiszát, hanem a protestantizmust védi meg Sz. Z. durva támadásával szemben. Annál figyelemreméltóbb ez a válasz, mert V. Zs. szintén „szabadgondolkodó". „Nem birna szólásra, úgymond, az a kiszólása sem, mely a kálvinisták nemesen puritán templomait csak „sivár, rosszul meszelt, magtárszerű épületnek" nevezi, a melyben „esővíznyom az ornamentika", „nemesi czímerek a képzőművészeti dísz" s „egyetlen szellemi forrás a piszkos, lélektelen gépiességgel leénekelt zsoltáros könyv". Csak sajnálni tudom, a ki, pláne, mint Szász Zoltán úr, ősi protestáns létére, sőt a kinek két nagybátyja református püspök volt, templomainkat így látja s nem tudja bennük meglátni a történelmen át azokat a falakat, melyek a magyar nemzetet az inkviziczió szellemétől megóvták és az emberi értelem legszomorúbb időszakában a szabad vizsgálódás útján vezessék. Arra az útra, a mely nélkül semmiféle szabad gondolat nem lenne, mert a mi mindezek előfeltétele: a gondolatszabadság. — Kálvin és Luther templomai nélkül nem született volna. Legfeljebb azt lehetne kérdezni tőle : Ha a magyar