Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-12-25 / 52. szám

De tán azt mondjátok, hogy e világútjában oly sokféleképen látták és tüntették fel alakját, hogy a Krisztus-képek egész tárlata néz le ránk ? Igaz, sokfélék a képek. Sokszor oly ellentéteseké mint az ó-szövetségi korban a világverő királynak és az Isten szenvedő szolgájának képe. De nem látjátok-e, hogy ebben az egyetemes érdeklődésben és hódolatban annak a nagy és örök igazságnak a visszfénye ragyog, hogy „az Atya a Fiút a világ Üdvözítőjéül küldte" ? Panaszkodtok, hogy tenger pogányság, látszatos keresztyénség, álarczos Krisztus-tisztelet, titkos és nyilvános Krisztus-ellenesség van nemcsak a karácsony nélkül élő népeknél, hanem a keresztyén világban is ? Annak csak egy orvossága van! Ne elégedjünk meg a karácsonyfa költészetével, a külsőséges ünnepi szokásokkal, a Krisztus-képek szemléletével, hanem ragadjuk meg a János szerető szívének erős hitével az Atya egyszülött Fiát, az élő Jézus Krisztust, a világ Üdvözítőjét s tegyünk bizonyságot Róla Isten s ember előtt — Isten kegyelmével, Krisztus szerelmével! S lesz majd ünnep a világon, karácsony az egész földön! A kit az Atya a világ Üdvözítőjéül küldött, azt a világ Üdvözítőjévé is teszi! Hallelujah ! ! V. J. TÁRCZA. A kegyesség Kálvin szerint. — Egyházi beszéd. Irta Doumergue Emil. Francziából fordította: Sebestyén Jenő. — (Folytatás és vége.) IV. E kegyességgel és annak hőseivel a szemeim előtt állok most meg és szeretném, kedves tiszttársaim, ha mindnyájan mellettük maradnánk ez ülés tartama alatt. Mert — és ez itt az én végső szavam — a kérdés, a melytől magának zsinatunknak is a jövője függ, nem más, mint ez: Igazolásunkat jelenti-e vájjon ez a kegyesség avagy kárhoztatásunkat? Igazolásunkat annyiban jelenti, a mennyiben mi azt megóvni avagy megújítani akarjuk. S miért akarjuk mi ezt ? Az okokból csupán csak egyet akarok a ti emlékezetetekbe idézni (és ez egy bizonyos értelemben magában foglalja a többit is), nevezetesen azt, hogy úgy tűnik fel előttem ez a mi korunk, mint hogyha szüksége volna erre a kegyességre. Oh, jól tudom, hogy ellentmondanak ennek s így szólnak az emberek: Ti visszaéltek a paradoxon használatával. Hisz, épen ellenkezőleg, semmi sem kelti fel jobban az úgynevezett modern lelkiismeret ellenszenvét, mint épen ez a kegyesség! Én ezt nem vonom kétségbe. De vájjon az első eset lenne-e ez, hogy a beteg ellenállást fejt ki a gyógyszer ellen, a mely őt megmentheti? Az orvosság azért értékben nem kisebb és azért csak egyedüli marad. így vagyunk ezzel a kegyességgel is. Épen az, a mi benne korunk emberei előtt leginkább ellenszenves, épen az az, a mire az embereknek leginkább szükségük van. Mialatt ez a kegyesség azon fáradozik, hogy a vallást és erkölcsöt egyesítse, ők épen ellenkezőleg azoknak szétválasztására törekszenek. Kezdték azzal, hogy az erkölcstant elválasztották az Istentől; azután elválasztották az azt megkötő erőtől; végül elválasztották az erkölcsösségtől. Nincs többé erkölcstan, mondogatták, csak erkölcsök vannak. De íme, nézzük csak : az erkölcsök lassankint, szép sorjával eltünedeztek. Es nem a prédikájorok, de a statisztikusok azok, a kik felénk kiáltják a mind ijesztőbb és szörnyűségesebb jelentéseket : statisztikáját a gonosztetteknek, statisztikáját az elmebajoknak, statisztikáját a válópöröknek, statisztikáját az elhagyott gyermekeknek. De tovább megyek, elmegyek az utolsó pontig. Mialatt ez a kegyesség, mint az igazságok igazságát, a megkötött akaratnak tantételét hirdeti, a mely szerint az ember, úgy a mint most van, erkölcsileg nem szabad, — korunk emberei azt hirdetik, hogy épen ez a tan a botránkozások botránkozása. És a szabadság jelszava sohasem zúgott fülsiketítőbben felénk a tele torkokból, mint most. De figyelmezzünk csak ! A jó fül, ha valaha, úgy korunkban hall a legélesebben egy más hangot, a mely bár titkos, de nem kevésbbé általános: azon lánczok csörgésének zaját, a melyek korunk embereinek kezeire és lábaira vannak rákovácsolva, ráerősítve. Az alkoholizmusnak, a kicsapongásoknak, a játékszenvedélynek s általában mindenféle szenvedélynek, bűnnek lánczai ezek. Kiáltjuk, hogy: Éljen a szabadság! és rabszolga nép lettünk ! Rabszolgák a miniszterek! Rabszolgák a törvényhozók ! Rabszolgák a hivatalnokok ! Rabszolgák a választók! Igen, rabszolgái saját önzésüknek, hivatal vagy pénz után való sóvárgásuknak, babonásságukból vagy istentelenségükből származó gyűlölködésüknek. A rabszolgaságnak e mocsarából hogyan támadhatna fel a törvény, a jog, az igazság, a béke ós a szabadság társadalma? A kik a mi társadalmunkból hiányzanak, — azok a szabad emberek, mivel társadalmunk szűkében van az erkölcsös embereknek. Mert — hogy mindent megmondjak — társadalmunkból épen azok hiányzanak, a kik a szó igazi értelmében „emberek". Ámde „embereket" csak Isten teremt, az Atya, a ki a mennyben van. De most, — ha egyfelől hisszük azt, hogy a mi egyházunk kegyessége az, a mely leginkább alkalmas arra, hogy ilyen embereket formáljon; — leginkább képes arra, hogy a lánczokat széttörje; — leginkább képes arra, hogy a morálnak erőt adjon, és pedig nem kevesebb valamit, mint a vallásnak erejét; és ha hiszszük azt, hogy ennek a kegyességnek a megóvására avagy megújítására a legjobb, az egyedüli eszköz annak a hitnek ós szervezetnek megtartása avagy helyreállítása, a mely ezt a kegyességet a különböző korszakokban és különböző országokban létrehozta, s a melyeknek ez a kegyesség szerzett dicsőséget és erőt, — hogyan van az, hogy az emberek nem értik meg, hogy sem a buzgó érvelések, sem a sűrű szemrehányások, a melyekkel üldöznek bennünket, nem képesek bennünket megváltoztatni ?! Ez reakczió, visszatérés egy letűnt korszakhoz ! — mondogatják. És mi azt állítjuk, hogy nem gondolunk másra, csak a mi korunkra, s csak korunk szükségleteivel vagyunk elfoglalva. —- Intellectualisinus! Ecclesiasticismus ! — kiáltják felénk. És mi úgy véljük, hogy a hittételeknek és az egyházszervezetnek nincsen más czéljuk, mint a kegyesség. Ha bebizonyítják előttünk, hogy hitbeli meggyőződésünk és egyházszervezetünk, nem is mondom, hogy ártalmasak, de csak közömbösek is erre