Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-12-11 / 50. szám

Atya! Adjuk csak meg a kinyilatkoztatás szavainak a maga teljes, tökéletes értelmét. Isten a mi atyánk, de igazi atya, valósággal atya; nem bizonytalan értelemben, nem képlegesen vagy összehasonlítva, mintha mintegy a biblia szerint az ember teremtette volna Istent a saját képére és hasonlatosságára. A biblia ezt mondja: Isten teremtette az embert saját képére és hasonlatosságára. Isten elsősorban és öröktől fogva egy egyetlen fiúnak, a Jézus Krisztusnak atyja; azután, a századok folyamán Isten atyja az embereknek is, a kiket ő mint testet és lelket megteremtett s a kiket Jézus Krisztus az ő testvéreivé tett, hogy így Isten gyermekeivé tegye őket. Nem földi értelemben vett atyai viszony tehát ez, a melytől Isten az Ő atya nevét kölcsönzi, hanem megfordítva : épen ez az isteni atyaság az, a melytől nevét veszi minden atyai viszony, minden család a mennyen és a földön. A helyett, hogy az ember tulajdonságait vinnők át Istenre, Isten tulajdonságait kell átvinnünk az emberekre. Itt a földön az emberi lények azok, a kik képviselői annak az Atyának, a ki a mennyben van és így nekik kell kiváltképen az 0 magasztos képmásaivá lenniök. Atya! A ki tehát ezt a szót ejti ki, szeretetet szól, igazságot beszél. Vegyétek el Istentől szeretetét és nem Isten többé. Vegyétek el Istentől igazságosságát és nem Isten többé. Szeretete és igazságossága alkotják természetét, a mely mintegy törvény az ő számára. Mert nem szabad a mi Istenünket törvény nélkül képzelni, mint egy személyes zsarnokot. Az Isten Atya. Azonban fájdalom, nagy visszásság állott be a teremtésben. A világ többé nem olyan, a milyennek Isten azt megteremtette, a milyennek 0 azt akarta, hanem olyan, a milyenné azt a teremtmények Isten által adott szabadságukkal alakították. Es most szemünk keresi az Isten szeretetét és néha nem találja meg; kutatja az Isten igazságosságát és néha nem leli fel azt. Es kételkedés, félelem lopózik megrendült lelkünkbe. S most, hogy magunkat megnyugtassuk és Istennek ama két első tulajdonságát, szeretetét és igazságosságát megtarthassuk: a harmadikat, hatalmát vonjuk talán kétségbe? S csak azért, hogy atyai mivoltát megmentsük, úgy szólván istenségét áldozzuk fel ? Mondjuk azt: Isten nem felelős. 0 akarná a jót, de nem képes reá, mert szemben áll vele a gonosznak, a természetnek, egy titkos hatalomnak ellenállása, melyet ő másként nem, csak —hála legyen az ember jóakaratú közreműködésének •— lassanként fog legyőzni? Oh aggodalmaskodása a gondolkozásnak ! Oh aggodul maskodása a szívnek! a mely századról századra a magyarázgatások által felújítva még nyugtalanítóbb, mint a titok maga. Az Isten végtelen jó! Az Isten végtelen igazságos ! Az Isten végtelen hatalmas! Mi marad hát hátra ? Mi más, mint az, hogy a mi hitünknek is végtelennek kell lennie ! Ne mondjuk azt: Isten kevésbbé irgalmas, mint hittem, — hanem ezt: a mi rosszaságunk s minden gonoszság ellenére is az 0 szeretete végtelen. Én hiszem ezt végtelen hittel, s hitem látássá változik majd egy napon. Ne mondjuk azt: Isten kevésbbé igazságos, mint gondoltam. Hogyan merném én az Istent számadásra vonni? Hogyan merészelném neki azt mondani, hogy érthetetlen az, a mit az én agyvelőm nem képes felfogni? Nem. Még ama jelenségek ellenére is, melyek nyugtalanítanak és megbotránkoztatnak. Isten igazságossága végtelen. Én hiszem ezt végtelen hittel s hitem látássá változik majd egy napon. S ne mondjuk azt sem : Isten kevésbbé hatalmas, mint hittem. Én nem fogom Istennek ezt mondani: Megbocsátok neked, ez nem a te hibád. Én azt fogom neki mondani: Bizonnyal tudom, hogy Te nem vagy szerzője a rossznak, a bűnnek ós a ki a rosszat cselekszi, önmagában hordja a bizonyságát annak, hogy azt azért teszi, mert ő maga akarja azt. I)e sem a bűn, sem a gonosz nem állanak a Te akaratodon kivül. Neked szolgál a Sátán, a Te szolgálatodban állanak a gonoszok, épen úgy, miként az ügyes kézműves rossz szerszámokkal dolgozik. Te jónak gondolod azt ki, a mit az emberek és az ördögök rosszra változtatnak. Te mindenható vagy. Én hiszem ezt végtelen hittel, s hitem latássa változik majd egy napon. És valóban, Atyámfiai, miként sikerülhetne az nekem, hogy megmagyarázzam, hogy éreztessem veletek, hogy mindez nem csupán szó és szó, de valóság, mely nem egy az agyból kipattant röpke gondolatnak, de oly kegyességnek a valósága, melynek a szív legmélyén kell gyökereznie ? Szinte azt mondhatnám: Nem ez a kegyesség lenne-e a legvégső szó a pantheizmus mellett, hanem lenne annak a legteljesebb tagadása is egyszersmind ? Igen, Isten minden. 0 ott van mindenütt, 0 az első, egyetemes ok, Ö az igazi ok. Isten kezében van az ember. 0 veszi őt körül, Ő vezeti őt. Ö benne élünk, mozgunk és vagyunk. De az Isten személy, a kinek szíve van: 0 a mi Atyánk. Én inkább igy fogok szólani hozzátok Mózessel : Isten karjai idelenn vannak; karjai, t. i. cselekedeteinek jelképei. Kétségkívül Istennek lénye végtelen és a biblia mondja nekünk, hogy 0 az egeknek egein ül és ülőszéke odafönn van. S karjai mégis idelenn vannak, egészen közel, felénk kiterjesztve ; atyai karjai, a melyekbe fölvesz és hordoz, a melyekkel védelmez, óv bennünket mindig, örökké ... Kibeszélhetetlen szemlélete ez a kegyességnek. Szemlélete a távollevő ós közelvaló Istennek ! Óh milyen atya ez az Atya, a ki az enyém a mennyben és a földön, odafönn és idelenn! Hol van még egy Isten, a ki imádságra és szeretetre méltóbb lenne? Mindenható Atya, én a Tiéd vagyok; gyenge, de bízó gyermeked ! (Folyt köv.)