Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-12-04 / 49. szám

Erők tömörítése. A r. kath. nagygyűlés és a Protestáns Irodalmi Társaság ülése időrendben közel egymás mellé került. Már maga ez a körülmény is szinte kihívja az Összehasonlítást. Mondanunk sem kell, hogy az összehasonlítás mérlege melyiknek a hátrányára billen. Az a kiáltó ellentét, a mely már a két gyűlés külső kereteiben is mutatkozott, mindenkinek a figyelmét megragadta. Egyházi lapjaink is szóvá tették ezt — s hozzátehetjük: nem mindegyik a legteljesebb tárgyilagossággal. A két gyűlés szemlélője első tekintetre alig látott egyebet, mint hogy az egyik esetben a hatalmas arányú Vigadó termei is alig tudták befogadni az ödaözönlő tömeget, a másikban pedig a budapesti református főgimnázium dísztermében is kényelmesen elfértek a résztvevők. Arra kevesen gondoltak, hogy az egyik helyen a tízmilliónyi magyarországi r. kath. egyház összes egyesületei, szövetségei gyűltek egybe, a másik helyen pedig a tiégymilliónyi magyar protestáns egyház egyetlenegy társulata, mely már czéljánál fogva is csak bizonyos szűkebb -környezetből toborozhatja tagjait. Egyik helyütt tehát az egyesületek egész serege: szövetséges tábora, a másik helyen pedig egyetlenegy egyesület. Ez a fontos körülmény. Erről kívánunk szólani. Többi lapjainkkal együtt mi is meghajtjuk az elismerés zászlaját a r. kath. nagygyűlés mesteri rendezése előtt. A r. kath. nagygyűlésnek nem is lehet más képe. Csak olyan lehet az, mint egy hatalmas dóm belseje nagy ünnepnapon. Óriási tömeg özönlik oda. Az orgona hangja búg. A főoltárnál tömjénezés, csillingelés, papok nagy tömege. Az oldaloltároknál 3—4 helyen csendes mise. A hivő azt se tudja, hova nézzen, mire hallgasson. A félhomály, a gyertyák rezgő világossága, az orgonabúgás, a csöngetés, a szóló- és a karénekek, közben a zenekar játéka, mind-mind szinte elbódítják. 0 maga nem is gondolkozik, csak hol föláll, hol letérdel, hol leül, hol veti magára a keresztet, hol a mellét veri. Ilyen volt a legutóbbi r. kath. nagygyűlés is. A résztvevők sokaságát szinte elbódította a gyűlések sokasága, a tengernyi sok beszéd. Tagadhatatlanul, fölemelő érzéssel tölthetett el az ország egyik zugából odavetődő hivőt, a mikor anynyiadmagával lelkesedhetett. És lelkesedtek, tapsoltak, éljeneztek. Tapsoltak olyan beszédeknek, a melyeket a jelenvoltaknak a fele, a negyedrésze sem értett meg. Tapsoltak, éljeneztek, a mikor Prohászka beszélt: nem azért, a mit mondott, hisz azt a mélyen járó bölcsész lelket igen kevesen tudják megérteni, hanem mert Prohászka modta! Tapsoltak, éljeneztek, a mikor Gieswein Sándor a r. kath. autonómiáról beszélt, a nélkül, hogy a lelkesedő tömegnek csak egy elenyésző része is észrevette volna, hogy ez az elfogulatlan gondolkozású és a keresztyénség társadalmi hivatásában őszinte lélekkel hívő tudós minő súlyos vádakkal illeti a római egyház mai rendszerét s a mult nagy történelmi katasztrófáit is nagyobbrészt egyházuk kötelességmulasztásaira vezeti vissza. A püspökök bizonyára nem a legkedvesebb érzelmekkel fogadták, a mikor a magyar r. kath. egyházi állapotokkal kapcsolatban a mezopotámiai kanalizálásról beszélt, mely „a mocsarat lecsapolta s a pusztából oázist varázsolt". A tömeg állhatatosan megtapsolta ezt is, a nélkül, hogy nagy része megértette volna a hasonlatban rejlő kegyetlen bírálatot és súlyos igazságot! De ha nem helyeselhetjük is, hogy néhány napra annyi mindenfélét zsúfoljanak össze, ha megemészthetlen volt is szerintünk az a tengernyi sok beszéd a résztvevők nagy tömege számára: azt az állapotot, a melyet mi nálunk látunk, talán még kevésbbé helyeselhetjük. Egész sereg egyesületünk van nékünk is, de a világért se tennék meg, sőt még véletlenül is alig történik meg, hogy csak két egyesületünknek is egy időben legyen a gyűlése. Vájjon nem teljes képtelenség-e, hogy egy jobb viszonyok közt élő vidéki lelkész is — mert a szegenyebbekről nem is beszélhetünk — résztvegyen mindezeken a gyűléseken vagy azoknak csak a felén is ? Mondjuk, tagja a Protestáns Irodalmi Társaságnak, az 0. R. L. E.-nek, a Kálvin-Szövetségnek, gyülekezetében szép munkásság folyik az ifjúság körében, érdeklődik a külmiszszió s a protestáns árvák ügye iránt. Mindezeknek a gyűlésén részt szeretne venni. De az egyik november derekán, a második október elején, a harmadik májusban, a negyedik november első napjaiban, az ötödik deczember elején, a hatodik valamikor a tavasszal van. Ezért mindért külön-külön utazzék föl Marosvásárhelyről, Szatmárról vagy Pápáról Budapestre, itt vegyen föl mindig lakást arra az egy, ritkán két napra, vegyen részt mindig egy költséges banketten. S miért költekezzék ? Azért, hogy egy — legtöbbnyire — minden különösebb érdekesség nélkül lefolyó közgyűlésen, egy ünnepi istentiszteleten vagy fölolvasó-ülésen részt vegyen, a mit méghozzá egy vagy két hónap múlva nyomtatásban is kezébe kap odahaza? Nyugodtan kérdezhetjük : nem kellene-é az ilyen pazarlót gondnokság alá helyeztetni ?! Avagy nem érdemelne-e még életében szobrot az, a ki mindezekre fölutaznék, — föltéve, hogy nincs vasúti szabadjegye, családja azonban van ?! Az eredmény az, hogy a legtöbb lelkész bizony otthon marad. Ezért olyan nehéz sokszor a legszebb program inhoz is számottevő hallgatóságot összetoborozni. Ezen a tarthatatlan állapoton, mondhatnók, fejetlenségen valamiképen segítenünk kell. A különböző evangéliumi alapon álló egyesületek vezetőinek keresniök kell az érintkezést s ennek az érintkezésnek szerves formát kell adniok. Csakhogy az a baj, ha mi valamit akarunk, vagy valami nagyon nagyot akarunk: máról holnapra mindenkit egy óriási szervezetbe akarunk tömöríteni, vagy — semmit ! így születnek azután — természetesen halva — a Vallásegyenlőségi Szövetség-félék. A múló áramlatok szülte alkalmi tömörülésekre is szükség lehet néha, de azok sohase pótolhatják az állandó kereteket, bármily szerények legyenek is azok. Az erők tömörítését látjuk mindenfelé: politikai,