Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-10-16 / 42. szám

tételt szab, azt, hogy szeressük egymást, mint ő minket szeretett! A mint 0 minket szeretett! S óh! mint szeretett ! Megalázkodott, elhagyta égi dicsőségét, magára vette a bűnnek átkát, csakhogy minket megválthasson, fölemelhessen, magának barátaivá, Istennek gyermekeivé tehessen. Földnek és égnek összetalálkozása; embernek és Istennek megbékélése valósulhat meg az ő barátsága által. S ehhez a barátsághoz, minden végességiink levetkezéséhez, minden bűneink bocsánatához nem kell más, mint a vele való barátságnak buzgó keresése: a benne való hit, — s az ő parancsolatának teljesítése: a szeretet! Ha van bennünk érző szív, lehetetlen, hogy az ő belőle felénk áradó szeretetet meg ne érezze, viszonozni ne törekedjék. S mihelyt ez a viszontszeretet feltámad lelkünkben, már nem mondatunk többé szolgáknak, hanem Krisztus barátainak ; mert megoldoztatnak rajtunk a bűnnek és halálnak kötelékei, s vele együtt azon az úton járunk, a melyen, ha a Golgotán keresztül is, de oda jutunk, a honnan a mi barátunk eljött: égi hazánkba, mennyei Atyánk örök dicsőségébe és boldogságába ! Balatoni István. Fulliquet György látogatása. II. Kiváló genfi vendégünk már visszatért hazájába. Közel háromhetes magyarországi útjában gazdag szivének kincseiből annyit juttatott mindenfele, a merre csak megfordult, lángoló lelkének szent tüzével annyi lelkesedést és szeretetet gyújtott egyházunk körében, hogy méltó dolog látogatásával még egyszer foglalkoznunk. Fulliquet György látogatása méltó folytatása, mondhatnók, betetőzése volt Kálvin nagy történetírója, Doumergue Emil látogatásának. Mint ő maga is mondotta, nagyon helyesen történt, hogy Kálvin világának legnanagyobb ismerője jött el először hozzánk s kereste meg magyar ref. egyházunk számára a helyet a hatalmas kálvini birodalomban. A csendes, de annál mélyebb szemlélődés embere, a fürge szemű, de szűkszavú, egy sereg jegyzetet csináló, könyvtárakat bújó, de a szónoklatoktól szinte félő, világhírű tudós után eljött közénk a krisztusi életnek a hit és a tudás harmóniáját, az Evangélium nagy társadalom átalakító hivatását hirdető lánglelkű harczosa, ki csupa lélek, csupa szív, csupa lelkesedés, ki örömmel ragad meg minden alkalmat, hogy csak egy lelket is közelebb vigyen az „újélet" útján az „Elet Fejedelméhez". Eljött, hogy megismerje azt a világot, melynek hivatásos őrállói lesznek nemsokára azok az ifjaink, a kik már elmentek Kálvin városába. Eljött, hogy lássa, mire van leendő lelkipásztorainknak leginkább szüksége, s a genfi theologia tanárai mely téren pótolhatják leginkább idehaza szerzett ismereteiket ? íme, ilyen az igazi krisztusi élet: hite az Evangéliumnak még ma is csodákat művelő erejéből, tudása pedig az életből fakad és táplálkozik. Erre van a mi leendő lelkipásztorainknak is szüksége. Ezt nyerik meg, ebben mélyülnek egy-két évi genfi tartózkodásuk alatt. Ez teszi a genfi ösztöndíjakat mindennél értékesebbé 1 Fulliquet György végigjárta theológiáinkat, sőt egyéb iskoláinkat is. Meglátogatott különböző típusú gyülekezeteink közül is egyet-egyet. Látta a nagy róm. kath. egyházi birtokok közé beékelt s templomát, iskoláját igazán óriási áldozatok árán föntartó, kis 380 lelkes kongruás egyházunkat, látott mellette egy szépen izmosodó egyházat, látott a Dunántúl egy valóban mintaszerű, jómódú falusi gyülekezetet, látott néhány városi gyülekezetet s tanulmányozta fővárosunknak erőteljesen kibontakozó és egyháztársadalmi téren több értékes alkotást fölmutató egyházi életét. Mindenkor kereste az alkalmat, hogy necsak az üres falakat, hanem a közöttük folyó életet is láthassa. Megragadott minden kínálkozó alkalmat, hogy iskoláinkban az ifjakhoz, gyülekezeteinkben, összejöveteleken pedig a fölnőttekhez s a lelkészekhez szólhasson. Valóban csak az igazi testvéri szeretet tud ilyen fáradhatatlan lenni! Ez az a szeretet, melyről a nagy apostol is azt írja: „mindeneket remél" és „soha el nem fogy". Kőrútjában, az igazi magyaros vendégszereteten kivül, három dolog ragadta meg leginkább lelkét, A magyar református egyház három kincse ez: iskoláink, erőteljes éneklésünk és az a többszörösen beigazolódott körülmény, hogy bennünk egyházunk és hazánk szeretete szorosan egybeforrt. Örömmel járta végig főiskoláinkat, több gimnáziumunkat, felsőbb leányiskolán kát, elemi iskolánkat,. A reformáczió emez öröksége : az egyház és az iskola összetartozandósága, vajha mondhatnók, szétválaszthatatlansága, a kontinentális protestáns egyházak körében a miénkben maradt meg úgyszólván egyedül. Örömmel hallotta, hogy az utóbbi évtizedek államosítási törekvései a legutolsó években már kisebb hajlandóságra találtak gyülekezeteink körében s kezdjük belátni, hogy „azé a jövő, a kié az iskola". Gyönyörködve szemlélte a pápai, sárospataki, debreczeni hatalmas konviktusokban az olcsó pénzért étkező diákok százait. Különösen erőteljes éneklésünk ragadta el. Nagy lelki gyönyörűséggel énekelte velünk együtt — természetesen franczia nyelven — közös zsoltárainkat. „Azok, a kik így szeretnek énekelni, mondotta, azok szeretik az Isten házát is." Kedvesen lepte meg, hogy úgyszólván minden, templomi és iskolai összejövetelünket a Nemzeti Himnusz-szal vagy a Szózat-tal rekesztettük be. A Himnusz-t anynyiszor hallotta, hogy utoljára már velünk énekelte. Epoly kedvesen hatbtt ez rá, mint az, hogy több helyütt a svájczi Himnusz-szal fogadták.