Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-10-16 / 42. szám

Kiváló vendégünk viszont a mi számunkra is hagyott egy kis megszívlelni valót, a mely fölött érdemes kissé elmélkednünk. Beszédeinek sokaságában, melyeket úgyszólván mindenütt rögtönözve tartott s a melyek mindig valami újat tartalmaztak, majdnem mindig megemlékezett az imádságról, arról a „hídról, mely a magyar és a franczia nyelvű reformátusokat Isten trónusa előtt egyesíti". Többszörösen megígérte, hogy minden hónap első vasárnapjának délutánján imaórát tart, melyben mi rólunk, iskoláinkról, küzdelmeinkről fognak megemlékezni. Azok, a kik még nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy a keresztyén életnek milyen csodálatos mozgató ereje a lélek mélyéből fakadó s nem az imakönyvekből táplálkozó imádság, talán megmosolyogják ezt ez Ígéretet; azok ellenben, a kik érzik, hogy a keresztyén élet nem lehet más, mint Istennel való közösség, s ennek a közösségnek első, bár nem egyedüli eszköze az imádság, azok örömmel fogadják és viszonozzák ezt a testvéri ajánlatot. A másik az, hogy úgyszólván minden beszédében örömmel tett bizonyságot az Evangéliumról, annak erejéről ós még ma is csodákat művelő hatalmáról. Némelyek fülében idegenszerűek ezek a hangok. Többen vannak közöttünk, fájdalom, a kik nem találják visszatetszőnek, hogy az Evangélium ad nékik kenyeret s ők mégis emberi szép szavakkal, igen sokszor merész föltevéseken fölépülő tudománnyal, félig-meddig levegőben járó filozófiával, Krisztus helyett Kant-tal és egyebekkel kívánják a gondjaikra bízottak lelki éhségét és szomjúságát eloltani, kielégíteni. Vajha gúnyolódás helyett megértenék ezek is, hogy mégis csak kell abban az Evangéliumban valaminő csodálatos hatalomnak lenni, hogy ha genfi testvérünket is elhozta hozzánk, bármily veszedelmes liirek keringtek is országunkról az elmúlt hetekben az egész külföldön! Emberi szavak, tudomány, filozófia vájjon késztette volna-e az annyi áldozattal ós fáradsággal járó útra? Vájjon mi indította más, mint az Evangélium szeretete, mely megtanít bennünket arra, hogy — bármily messze legyünk is egymástól — mindannyian egyek s így testvérek vagyunk a Krisztusban! Az isteni kegyelem küldjön közénk máskor is ilyen ékes szavú, lángoló lelkű apostolokat, hogy legyenek a mi körünkben is bizonyságtevői azoknak az erőknek. melyek egyházunkat vészek és csapások közepette is erősebben megtartották az elmúlt századokban, mint a mi megfogyatkozó hitünk és az imádság erejét alig ismerő lelkünk a mai nyugodalmasabb időkben! Dr. K. I. Fulliquet György beszéde a Borromeusencziklika tárgyában. Lapunk mult heti számában említettük, hogy Fulliquet György az ORLE. kongresszusán felszólalt a Borromeus-encziklika ügyének tárgyalásánál. Gyorsírói följegyzések alapján, beszédét a következőkben közöljük : „A róm. kath. egyház életét — mondotta — újabban a nagy tömegek közönye jellemzi. Ezzel szemben a mi egyházunknak ősi öröksége, a melyet megőriztek apáink és megŐrzünk mi is, az, hogy mindig élénk érdeklődéssel viseltettünk történeti multunk és őseink szellemének, becsületének megvédelmczése iránt. Nem fogadunk e-1 egyfelől semmi néven nevezendő történelmi tévedést, másfelől fölemeljük tiltakozó szavunkat minden oly támadás és merénylet ellen, a mely nagy reformátoraink személyiségét, egyéniségét bármely oldalról érintené. Mindenütt, a hol szemben állunk a római egyházzal, így az én hazámban is, az ilyen események újabban — fájdalom — gyakrabban fordulnak elő.. A róm. kath. egyháznak van most egy olyan pápája, a ki feje tetejére állítja az ő egész taktikájukat. Eddig az volt a taktika, hogy különösen a német reformátorokat, Luthert támadták, így pl. Denifle és Jansen. Ujabban azonban akadtak olyanok, a kik Kálvint támadják, mint Kainpschulte. Most azután világgá bocsátja a pápa az ő encziklikáját, a mely úgy akarja föltüntetni a reformácziónak hatalmas és az egész világtörténelemre átalakító befolyást gyakorolt múltját, mint hogyha az a tisztátalanság, a bűn, az önző személyi érdekek munkája lett volna! Ha ez igaz lenne, kétségbe kellene esnünk, mert elhitetné velünk, hogy a világ nem az örökkévaló Isten erejének, hanem az erkölcstelenségnek, a bűnnek, a véletlenségnek az eredménye. Mi, a kik az Istennek vezérlő karjában hiszünk és bízunk, tiltakozunk az ellen, hogy az egyház egész történelmét és az emberiség egész múltját ilyen, a keresztyén lélek fölfogásával es a történelmi igazsággal merőben ellenkező világításba helyezzék. Azt mondják a római katholikusok, hogy mi, ha Kálvint, Luthert és Zwinglit akarjuk követni, csak akkor tehetjük ezt, ha azok minden tekintetben kifogástalan emberek, szinte szentek; ha nevükhöz és emlékezetükhöz a legkisebb hibának, vagy bűnnek az emlékezete sem tapad. De hogyha ezzel szemben azt mondjuk mi a róm. katholikusoknak, hogy: nézzétek meg a ti papjaitokat, vagy akár pápáitokat, micsoda borzalmas dolgokat követtek el, — azt felelik vissza: igaz, hogy voltak közöttük gonosz emberek, de a mi egyházunkat nem az emberek, hanem az Isten alkotta; s épen az mutatja egyházunk fensőbbségét, hogy a gonoszság a bűn daczára is diadalmasan fönnmaradt! — De micsoda igazság az, a mely egyfelől a bűnből fensőbbségét csinál, másfelől egész multunknak, erényeinknek alapjául a hibát, a bűnt jelöli meg? Ez ellen minden történelmi érzékkel bíró embernek tiltakoznia kell, mert nem tűrheti, hogy ilyen alapon képtelen állításokat és támadásokat intézzenek egyházunk és reformátoraink ellen. Ezt az alkalmat föl kell használnunk arra, hogy közelebb jussunk ismét a nép szívéhez, épen oly közel, mint a reformáczió korában. Világosítsuk föl a népet minden eddiginél hatalmasabban és erélyesebben a felől, hogy mennyivel magasztosabb a mi felfogásunk, a mi