Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-01-23 / 4. szám

támaszkodik. Anyagi életünknek, erkölcsi életünknek, szellemi életünknek — megmásíthatlan törvényei vannak. Ez az élettörvény a Jézus életében öltözött látható testbe, hogy ne legyen csak logikus tudomány, bölcsészi formula, szép hegedűszó, hanem : — lélek és élet! Egyesek és tömegek sorsa: az élet törvényéhez való ragaszkodás, ehhez való föltétlen bizalom. Milyen egyszerű, elemi dolog ez! Minden nap előt­tünk áll... Kiki oda megy segélyért, a hová bizalma hajtja. Próbálnánk csak meg, olyan hittel, bizalommal, a minőről Krisztus Urunk beszél, együtt és összesen menni Ő hozzá, követni Ot, járni az 0 lelke nyomán !... De mi inkább megragadjuk, gonosz hitetlenséggel gúnyolva taszigáljuk Ot... És kapkodunk fűhöz-fához, mintha ezek volnának a mi pogány fetiseink ! „Benned van a veszély csirája, Izrael!" Andrássy Kálmán. Prohászka püspök karácsonyi czikke. I. Prohászka Ottokár a modern katholiczizmus legkivá­lóbb magyarországi harczosa. Nagy szónok, tekintélyes író, igazi tudós. Könyveit, elsősorban „Diadalmas világ­nézet"-ót a más felekezetűek közül is igen sokan olvas­sák. Nem türelmetlen a többi felekezetekkel szemben; meglátja azok erényeit, bevált intézményeit. Nagy és fáradhatatlan lelkének szűk a római egy­ház vasbilincsekbe vert rendszere. Olyan, mint „az új, a forrongó bor a régi hordóban". Az abroncsok, a bilin­csek tágításával az élet erejét kívánja egyháza életébe belevinni. Érzi azt is, hogy a régi fegyverekkel nem lehet csatát nyerni, A tömegek kezelése helyeit a protestan­tizmus kipróbált módszerét: az individuális lelki gon­dozást választja. Egymásután tartja előadásait az ifjak­nak, nőknek, férfiaknak, munkásoknak. A társadalom nagy kérdései, az alsóbb néposztályok törekvései meg­ragadják lelkét. Alig van kongresszus, értekezlet, orszá­gos jellegű szervezkedés, nagyobb arányú társadalmi mozgalom, melyen részt ne venne, melynek vezetői közt ne látnók. Most ismét országszerte föltűnést keltett egy vezető­czikke az „Egyházi Közlöny" karácsonyi számában. Czik­kével régóta szunnyadó hullámokat korbácsolt föl, melyek aligha fognak egyhamar lecsendesedni. Ha szavai fönt és alant egyaránt visszhangra találnának a magyar r. kath. papság körében, egy új korszak előhangjaivá vál­nának. Bár ezt aligha hihetjük, mégis minket is a legköze­lebbről érdekelnek a czikkében fölvetett nagy gondolatok. Többszázados és jelenlegi küzdelmeinknek igazi apolo­giái azok! Czikkében három irányban döngeti a római egy­ház mai rendszerét. Ostromolja annak megcsontosodott theologiáját, a demokráczia helyett az arisztokráczia ér­dekeit szolgáló voltát, végül mai tarthatatlan vagyonjogi „ rendszerét. ... A karácsony szent varázsa megihleti. Lélekben a bethlehemi lejtőkön jár. Ott olyan gondolatok szállják meg, melyeket mi, protestánsok is nyugodt lélekkel alá­írhatunk. A természetadta s mégis természetfölötti erőket tartalmazó bethlehemi barlang sokatmondó szimbólummá válik előtte: „A bethlehemi barlang az evangéliumnak s egyháznak és általában a szellemnek s életnek forma­fölényét hirdeti; nem mintha formák nélkül meglehet­nének, hiszen ép ezek az erők alakítják a formákat, hanem a mennyiben egyetlen egy formával sem nőnek össze úgy, hogy fejlődésükben s haladásukban akadályuk legyen. Hirdeti az életnek azt az elevenségét, mellyel az egyház formákat teremt magának, azokat változtatja, fejleszti s megint leveti, kifejti azokban erőit, de soha­sem nö velük össze úgy, hogy élete beléjük szoruljon s maguk a formák váljanak a szellem tömlöczévé s szabad mozgásának békóivá". Nem tagadhatjuk, a megcsontosodott formák egy­házában, hol — a történelem tanúsága szerint — a formák annyiszor váltak „a szellem tömlöczévé", nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki a szellem fölényét hir­desse a formák fölött! Lélekben a bethlehemi barlangnál járva, mintha a tridenti és vatikáni zsinatok örök változhatatlanságot hirdető békói nem szorítanák: „Úgy érezzük, hogy nem vagyunk leszögezve, nem vagyunk lekötve ; nem szorul­tunk bele középkori városokba, tehát középkeri intéz, ményekbe sem; fejlődésünket nem korlátozzák kaszt­rumok falai s bástyái; szabad a tér, nyilt az út min­denfelé ; minden kornak való az evangélium s az egyház azért intézményeiben is minden korhoz tud alkalmazkodni, eleget tud tenni a fejlődő élet változó igényeinek". Örömmel halljuk a minden koron győzedelmeskedő evangéliumnak ilyen magas szárnyalású himnuszát egy róm. kath. püspök szájából! Színarany igazságok ezek. De a római egyház gondolkozó tagjai közül hányan és hányan győződtek meg keservesen arról, hogy nagyon is „le vannak szögezve, le vannak kötve." Hány nagy lélek igyekezett ilyen „fölényes függetlenséggel" a „kö­zépkori intézmények" bilincseit letördelni a római egy­házban — s a történelem megtanít rá, hogy mi sors várakozott rájuk! A bethlehemi lejtőkön járót áthatja az a meggyő­ződés, hogy „az egyház életének s kiható erejének a jelenben úgy kell érvényesülnie, hogy saját intézmé­nyeinek sem, nevezetesen a jognak s a társadalmi kiha­tás régi formáinak sem szabad eltorlaszolniok a haladás útját, gátolniok a fejlődést." „A mult nem való a jelenbe, s minden jelen valami új" — mondja szavai indokolá­sául Prohászka. Kell-e ennél hatalmasabb apologia a folytonos reformácziót hirdető protestántizmus számára ? ! A tudós püspök mindenekelőtt a tudomány világá­ban kíván átalakulást, új életet: „A theologia nem vál­hatik gramniofónná, mely megőrzi számunkra a régi nagy emberek és szentek szavait és mely nemcsak gondolatai-

Next

/
Thumbnails
Contents