Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-01-23 / 4. szám

kat, hanem akczentusukat is, nemcsak a gondolat tartalmát, hanem a felfogás színezetét is híven visszaadja s lelkünkbe lopja bele. A theologia nem merevülhet meg úgy, hogy ne érvényesüljön benne a föltalálás, az invenczió s ugyancsak a kritika szabadsága." A theologia nem válhatik grammofonná! Valóban mesteri jellemzése a római egyház theologiájának ! Régen mértek ennél súlyosabb csapást a róm. kath. theologiára hozzá még nem is más táborból! Majd új fölfogást követel az egyháziaktól a társadalmi kérdések terén. Szavai úgy csengenek fülünkbe, mint egy megtisztult keresztyén szocziológia vezéreszméi. „A társadalmat nem lehet lekötni középkori formákba s fejlődése a szocziális igazságnak és a demokrácziának állama felé tart . . . Érzéseinkkel se ragaszkodjunk a múltnak meghaladott irányzatához s még kevésbbé formáihoz." De azt is látja, hogy nehéz lesz a régi jogrenddel szakítani, különösen a római egyház papjainak. Annyi érdek fűzi őket a mai jogrendszerhez! Ennek megdöltével hatalmukat, vagyonukat vesztenék! A szakítás „nem könnyű az egyházi embernek — mondja —, mert érzései s jobb dolga és hatalmi érdekei inkább a múltnak formáihoz vonzzák őt. Az egyház megszokta az állami támogatást s a vele járó hatalmat; ment a hatalommal és nem rokonszenvezett a nép szabadság törekvéseivel, sőt sokan a tényleges állapotokat Isten akaratának s így isteni rendnek gondolták." Tudja, hogy a jelen nagy társadalmi küzdelmeiben is sokan majd a rájuk nézve előnyös mai jogparagrafusaiba kapaszkodnak. Ezekhez szól amaz intelme: „A ki azt gondolja, hogy a kulturális élet sok rendbeli tényezőinek érvényesülésével s az érvényesülést kisérő s követő társadalmi érzésekkel szemben elég a fönnálló jogra hivatkozni, az elfelejti, hogy a jog is a maga efemer formáiban az érzés szülötte ; az érzés inspirálta, az éltette s ha az érzés megváltozik, bizony megváltozik a jog is; csinálnak új jogot!" Jövőbe látó lelke érzi, hogy ez a sors vár az óriási kiterjedésű birtokokkal rendelkező magyar r. kath. főpapságra is. Érzi, hogy ő rájuk se várakozhatik egyéb, mint külföldi társaikra. Éles szemével látja, hogy az állami eredetű egyházi javaknak mostani birtokosaiktól való elvétele csak idők kérdése lehet. Épen ezért — az erőszakos reformokat megelőzendő — mélyre ható újítást sürget. Azt ajánlja, hogy az érdekelt r. kath. püspöki kar maga vegye kezébe az egyházi birtokok rendezését és maga alkossa meg az egyházi vagyonjog szükséges reformját! Tudja, hogy indítványa igen fájdalmasan fogja érinteni hatalmas birtokok fölött rendelkező püspöktársait, de eszükbe juttatja, hogy „mikor az új alakulást ellenséges, erőszakos kéz kezeli, akkor bizony a „jogba" sok jogtalanság is vegyül; de mikor hozzáértők kezelik, mikor azok intézik az új alakulást, a kiknek jogairól van szó s a kik belátják, hogy az új élet és az új érzés szerint kell a régi jognak új formát adni, akkor jogtalanságról szó nem lehet, hanem csak jogfejlesztésről és az állapotok kijavításáról." Látja, hogy az új eszmék föltartózhatatlan erővel törtetnek előre diadalmasan. Látja, hogy az egyházi birtokok és az egyházi vagyonjog nem lesz föntartható hazánkban se mai állapotában, „mikor az egyesek lelkiismeretére, de a tapasztalat szerint ezzel egyszersmind sok lelkiismeretlenségre, sok szeszélyre, sokféle egyháziatlan gondolkozásra van bízva a nagy vagyon ; mikor a kezelés, a befektetések hiányossága, az adósságokkal való átvétel, a székbetöltéseknél a folytonos újrakezdés tökéletlenségei nem engedik e birtokok gazdasági tőkéjét és erejét kellőleg értékesíteni; mikor a nagy közönség nem látja, hogy e nagy vagyonok mikép használtatnak fel az alapítványok szellemében és czéljaira. S ezzel szemben a jogra, a fennálló állapotokra, egy darab történetre hivatkozni annyit jelent, mint nem ismerni sem a jognak, sem annak a darab történetnek filozófiáját, sem pedig az életnek nagy folyamát, mely a tevékenység s a munka fölosztásával állapotokon is, érzéseken is, jogi formákon is változtat Látja, hogy „nélkülük, sőt ellenük" is megtörténik a nagy reform; tehát inkább „vélük" ! Dr. K. I. ISKOLAÜGY. A gyakorlati nevelés kérdése református iskoláinkban. II. A gyakorlati irányú nevelésnek a megvalósítása, mint említettük, egységes tanügyi politikát követelne. Első követelménye volna, hogy a tanítást minden fokon kizárólag hivatásuknak élő egyének végezzék,- s ezt, mint már érintettük, az államnak kellene biztosítani azzal, hogy megfelelő fizetésről gondoskodjék, a mi különösen a népiskolai tanítóknál még sok áldozatot kíván, de különösen a népoktatás korszerű rendezése a magyar nemzeti államnak egyik legáldásosabb tőkebefektetése volna. Annyi haladást már elértünk, hogy a közoktatásügyet az állam a maga ügyének tekinti. De az öntudatos tanügyi politikának felül kellene emelkedni azon egyoldalú felfogáson, mely a felekezeti és állami tanítók munkájának értékelésénél a fizetésben is különbséget tesz, holott mindeniknek ugyanazt a feladatot kell megoldania. Sajátságos egyoldalú felfogás, mely a tanügyet, mint állami és nemzeti ügyet nem képes a maga igazi jelentőségében felfogni. Még az államháztartásban annyira csekély anyagi súllyal bíró amaz áldozatot sem hozza meg az állam, hogy a felekezeti iskolák tanítóinak vasúti díjkedvezményt adjon, holott a helyes tanügyi politika nemcsak ezt követelné, hanem még azt is könnyen érthetővé tenné, ha az állam a tanítóknak a más jellegű hivatalnokoknál is nagyobb kedvezményt nyújtana, mert