Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1910-07-10 / 28. szám
kiüthesse és tapasztalásból is tudja, hogy az iskolai nevelésben hol és miben vannak kívánnivalók, s merre kell keresni a nevelés sikerét gátló okokat. Még készülőben volt munkáját a Magyar Paedagógiai Társaság előtt mutatta be, székfoglalóul. Az idegen pedagógusok mellett mindig meghallgatja a magyarokat is, Apáczaitól kezdve. Nem felejti el Bessenyei Györgyöt, Kármán Józsefet; mindig ajánlja Eötvös és Wesselényi olvasását s a legújabbak közül Schneller Istvánt. Első jelmondatául is Széchenyi szavait választotta: „A végsőket s túlságokat gyűlölöm és a békítés barátja vagyok, szeretném a számos felekezetet egyesíteni s inkább a lehető jót akarom elérni közép úton, mint a képzelt jót... levegőutakon". A készülő munkából felolvasottak igazolták szándékait. A kik a lehető jó elérése felé vezető úton találkoztak vele, megelégedéssel fogadták. De voltak, a kik gyűlölik a békítés barátjait, lekicsinylik a középúton járókat, s a jót csak idegen országok kultúrtörekvéseinek szolgai utánzása révén vélik elérhetni. Ezek türelmetlenül fogadták. Vakon fordultak az ellen az irányzat ellen, a melynek a szerző is egyik kifejezője. Nem sok idő telt még el a bemutató után. A „Népművelés" lapjain az egész mű megjelent. Azok, a kik más szemmel nézték Imre Sándor törekvéseit, csakhamar magasabb szempontból kezdték őt bírálni és ugyanazon a helyen szolgáltattak törekvéseinek elégtételt, a hol a támadást intézték ellene. A könyv öt fejezetre oszlik. I. fejezet: A közélet és a nevelés. A nevelői gondolkodás feladatai. Arra, a régebbi görög társadalomban is tapasztalt dologra mutat rá, hogy minden zűr-zavaros, széthúzó időben bűnbakot keresnek. Ilyen bűnbak ma újból a nevelés, de nem a maga egészében. A súlyos vádak inkáb az iskolai nevelés ellenében szaporodnak. Elégedetlenek az iskola munkájával; de senki sem kérdezi: megvannak-e az iskolai munka föltételei ? Az elégedetlenség oka nem azonos. Egyik rész úgy véli, hogy az iskola tágra nyitja a kaput az erkölcsi satnyulás előtt, lerombolni segít mindent, a mi eddig szent volt. A sokféle ismereti anyaggal felzavart minden békét és egységes gondolkodást. Nem tanít törvény- és tekintély tiszteletre stb. A másik fél meg kevesli, a mit az iskola eddig a jövő érdekében tett. Szerintök az iskola nem nyitja fel eléggé az új nemzedék szemét, nem szabadítja fel gondolkodását. Mindkét csoport egyoldalúlag itélt. Annál nehezebb azonban az iskola útját kitűzni. Mik lesznek tehát a nevelői gondolkodás feladatai? A szerző megmutatja az utat, merre kell vizsgálódnunk, hogy megnyerjük a feleletet: meg kell keresnünk a mai helyzet okát. Ha ezt megtaláltuk, rájutunk arra is, a mi orvoslással szolgálhat; a vádakon és törekvéseken kivül világosság derül a komoly szükségletre és a megvalósítás lehetőségére is. II. fejezet. A rendszeres nevelés lehetősége. Először a nevelés lehetőségével foglalkozik általában. A nevelést mindig úgy értelmezi Imre Sándor, hogy a köznevelésen gondolkozik ugyan, de az egyént sem téveszti szem elől. Lehet-e egyáltalában nevelnünk, vagyis lehet-e irányítanunk a gyermek gondolkodását, befolyásolni akaratát, hogy olyanná váljék, a milyennek nevelője óhajtja? Ez a kiinduló kérdés. Nevelni általában lehet. Még Schopenhauer iskolája sem tagadja egészben a nevelés hatalmát. Ám a nevelhetőség, az ú. n. öröklés miatt egyesekben igen különböző, s így a nevelés hatalma nem korlátlan és nem bizonyos. A rendszeres nevelésnek két helye és végzője lehet: a család és az iskola. A családi nevelés még akkor sem igen érvényesítheti a maga nevelési elveit, ha ilyenekkel rendelkeznék is. Nem a köz, hanem nagyon is az egyén van előtte. Az iskola nem érintetlen talajt, hanem néha agyongondozott, sokszor elrontott vagy parlagon hag\ ott földet vesz munkába. A tanító munkája azontúl is minduntalan beleütközik az otthoni nevelésbe. Az iskolai nevelés eredménye azon fordul meg, hogy a tanító személyi hatássá tudja-e változtatni azt a hatást, melyet kezdetben csak annak a körülménynek köszönhetett, hogy ő tanító. Az iskolai nevelés ereje azonos a tanító személyiségének erejével. De a tanító megválasztásánál hogyan tudjuk előre megítélni azt, hogy tanítónak való embert állítottunk-e az iskolába? Tehát e föltétel nem lehet nagyon megnyugtató. A személyi tényező elsőrangú fontossága kerül ki — az elemi iskoláénál ugyan korlátoltabban — a középiskolai fokon is. Ebben a korban a családi nevelés hatása fokozatosan csökken. De a mely fiúra a családi nevelés nincs hatással, arra a középiskoláé sem terjed ki. De érvényesülliet-e a középiskolai nevelésben a személyiség? A tanterv korlátja nem baj, de az már hiba, hogy a személyiségnek az iskolában az a szabadsága sincsen meg, hogy a tanár a tanterv által kiszabott kereteket szabadon kitölthesse. A magyar neveléstörténet a tanúja, hogy köznevelési újításaink nem az iskolában működők kívánságai szerint történtek. Az osztályfőnök nevelő munkájában sok tanítótársa osztozik. Másik baj, hogy a mai iskolában a tanítás a főfeladat. Kevéssé teljesítheti a középiskola a nevelés-tudomány másik követelményét is: a tanulók személyiségének számontartását. A tanító munkájának szakonkirit való elaprózása, az 50—60 főnyi taniilóseregből álló osztályok és egyéb bajok mellett alig jut idő a tanítvány jellemének kiismerésére. Káros tény, hogy középiskoláink azonos törvények keretében nyolcz évfolyamot egyesítenek magokban. Ennek a helyzetnek a ferdeségét a nagyobb fiúk mind megérzik és különösen megfizetik, épen fejlődésük egyéni irányával. Önnevelés nem történhetik önismeret nélkül; ez pedig nem lehetséges a nélkül, hogy a társadalommal való összeköttetés tudatos ne legyen. De bele tudja-e állítani a középiskola növendékeit a mai társadalomba? Hivatalos helyről jut kifejezésre, hogy a tanulót nem kell beállítani saját korának levegőjébe. (Lásd a középiskolai tantervhez kiadott utasításokat: a magyar nemzet története a VIII. osztályban).